Karácsony, hétvége, szabadság… Vannak, akiknek még az ünnepeket is készenlétben, éjjel-nappal fegyver mellett kell eltöltenie, hiszen bármelyik pillanatban felhangozhat a riadó, és akkor ugorni kell!

Ilyen életet él a környékbeli D. Tibor is, aki a francia légió ejtőernyős katonája. Az első öt év alatt se házasság, se gyerek, se autó nem megengedett. Sokan el sem tudják képzelni, milyen küzdeni, fegyvert ragadni védtelen emberek biztonságáért.

„Hogy haza tudtam-e jönni karácsonyra? A válasz nem. Idén a „másik családommal”, a légiós katonatársakkal karácsonyoztam. Az egyikük, egy szerb férfi már olyan, mintha a testvérem lenne: rá merném bízni az életem.” Tibi gyerekkora óta arra vágyott, hogy katona legyen. „Ez ellen nem tehetsz: ez benned van. Kilenc éve még nem mertem belevágni, de utólag nem is bánom. Ha túl korán kezdtem volna, talán idejekorán feladom. A 18-20 éveseknek még más a felfogásuk, sokan meg is szöknek, mert nem bírják.”

Tibi huszonhét éves, és már másfél éve szolgál a francia légióban. A kezdet nem volt egyszerű, harmadszorra sikerült csak bekerülnie. „Akkoriban az egyik ujjam össze volt varrva, de a felkészülés előtt kiszedtük a varratokat, mivel jelentkezéskor egy karcolás sem lehet az emberen. Amikor a szűrőgyakorlatok során húzódzkodom kellett, kifakadt az ujjam, de még így is megdicsértek, hogy sérülten is jól teljesítettem. Négy a minimum, én tizenötöt húztam, de el kellett utasítaniuk. Két hónap után megint visszamentem, akkor viszont a mérleg túlsúlyt mutatott. Izmos vagyok nem zsíros, mégis elküldtek.” Ezután Marseillesben maradt, diétázott, edzett, és sikerült bekerülnie. Az első körben felülések, cikk-cakk futások, egészségügyi, IQ és pszichológiai tesztek sora várja az újoncokat. „A pszichológiai tesztek során például több oldalról megközelítve kérdezik meg ugyanazt, hogy kiszűrjék a hazugságot. A francia nyelv nem követelmény, így tolmács segíti a folyamatot. Később nyelvórákon veszünk részt és egymás között is franciául beszélünk. Mindenki törekszik a nyelv elsajátítására, hiszen a franciák ragaszkodnak a saját nyelvükhöz.”

Egy hónap alatt döntik el, alkalmas-e valaki a három hónapos kiképzésre. Ebben az első hónapban többféle munkakörben (például a konyhán) is dolgoztatják kicsit a jelentkezőt. Bizonyos dioptriáig a szemüvegesek, sőt, az idősebbek is bekerülhetnek, viszont nagyon jól kell teljesíteniük, mivel hátránnyal indulnak. A szórás hatalmas, csupán a tíz százalék jut tovább.

Ezután következik a három hónapos, elképesztően kemény kiképzés. Itt még bármikor bárki meggondolhatja magát, mondván: köszönöm, nekem ez mégsem fog menni. Utána viszont öt éves szerződés köti a katonákat a szolgálatra. „A családom, főleg anyukám, eleinte nagyon ellenezték a döntésem, de nem tudtak eltántorítani. Az első négy (azaz 1+3) hónap nagyon kemény volt: se telefon, se semmi, abszolút elzárás, hogy elszakadjunk az otthoniaktól. Mondjuk nem is lett volna idő tartani a kapcsolatot, mert reggeltől estig terepen voltunk. Volt egyszer, hogy kiszöktem a közeli telefonfülkéhez, szó szerint árkon-bokron-kerítésen keresztül, de kártyára működött, így végül nem sikerült telefonálnom. Naplót is vezettem és amint lehetett, hazaküldtem a ‘regényemet’ a barátnőmnek. Postán adtam fel, nehogy az ezredben átolvassák, vagy elvegyék.” A kiképzés után mindenki visszakapja a telefonját és interneten is tarthatják a kapcsolatot a szeretteikkel.

A három hónapos kiképzés végén a három legeredményesebb jelölt választhat, hol szeretne szolgálni. A többit oda küldik, ahol van hely. „A lövészet ügyesen ment, és legutóbb a talpas ágyús kiképzést is könnyen vettem. Pisztollyal céloztam már régebben is, mert édesapám rendőr volt, plusz a búcsúban is szoktam lőni nyalókát.” – mondja nevetve. Tibi ennek ellenére az ejtőernyős egységet választotta, ami elég merész döntés volt, hiszen itt ugrott életében először. „Nem a klasszikus ejtőernyőre kell gondolni, a földbecsapódás keményebb. Szerencsére nekem még nem volt sérülésem, pedig 300-400 méter magasságból, fegyverekkel kiugrani nem egyszerű. A félelem mindig mindenkiben benne van, de szembe kell nézni vele! Mivel minden eshetőségre felkészítenek, jobban elmélyül és erősödik a pszichédben a félelemérzet, eközben azonban megtanulod kezelni.”

Kiderült az is: akadtak olyan kemény helyzetek is az elmúlt egy évben, amikor már Tibi is a szökésen gondolkodott. „Ezt pontosan úgy kell elképzelni, ahogy hangzik: éjjel kiszöksz, és hazamész, vagy szabadság után nem jössz vissza. Aki az országból kijut, az megúszta, viszont a szerződés ideje alatt nem ajánlatos visszatérni, mert ha elkapnak, visszavisznek. Sokakról tudok, akik próbáltak szökni, vagy megtagadtak egy-egy parancsot. Mindkettőt megteheted, de a büntetés tudatában mondhatom, nem éri meg. Hogy milyen büntetésekről van szó? Ezt csak egy katona értheti meg.”

Tibi egyelőre még csak Párizsban teljesített szolgálatot, többek közt a plázák biztonságára ügyeltek. „Ez két nap munkát és egy nap szabadot jelentett. A tíz nap kimenőből viszont alig sikerült valamit pihennünk, mivel készenléti helyzetek adódtak. Kerületenként vagyunk elosztva, aki a legközelebb van a történéshez, azt riasztják.” Tibinek azonban kalandos tervei, álmai vannak. Abu Dhabiba és Francia Guyanaba szeretne kiküldetésre kerülni. „Hajt a kalandvágy: Francia-Guyanában egy űrközpontot, illetve az aranyásókat kéne védeni! Célom a lehető legtöbb tapasztalatot megszerezni.” Szerencsére abszolút figyelembe veszik a katonák igényeit, akik az év elején jelzik terveiket. Teljesítmény alapján rangsorolnak és igyekeznek annak megfelelően elhelyezni őket a világban, de szabadság tekintetében is rugalmas a hozzáállásuk. Egy hónap szabadságot kapnak egy évre, először viszont csak kilenc hónap után engedik haza őket.

„Sokakat lebeszélek erről a hivatásról, akin látom, hogy nem odavaló, mert csak divatból vonzza őket a szakma, vagy csak a pénz motiválja őket – vallja a légiós katona. – Akiben viszont látom az elszántságot, annak segítek bekerülni.” Tizenhét év szolgálat után jár a teljes légiós nyugdíj, de a ledolgozott éveket is beszámítják. És vajon hogyan látják a menekültkérdést első kézből? „Franciaországban gyakoribbak és nagyobbak az ellenőrzések, de az emberek nem pánik-hangulattal néznek ránk. Odajönnek beszélgetni, kitartást kívánnak, hálásak. Megköszönik a szolgálatainkat, és ez a visszajelzés nagyon jól esik.”