Már hetedik alkalommal gyűltünk össze kötetlen körülmények között a Selye János Gimnázium udvarán, tornatermében, aulájában. Rendhagyó módon június helyett szeptember 9-én tartottuk meg a nosztalgikus eseményt – így már az újonnan felavatott sportpálya fogadott minket. A még ilyenkor is meleg időjárásnak köszönhetően észre se lehetett venni, hogy már vége a nyárnak. A hangulat, a program és a szervező tanárok (Fél Szilvia, Fiala Andrea, Diósi Viktor, Gyurenka István és Paraska István) idén is szakadatlan lelkesedéssel és odaadással bonyolították le a napot.

A hivatalos esemény négy órától kezdődött, de ahogy Diósi tanár úr előre megmondta: „A fontosabbak hat körül érkeznek.” Hiába, a generációink nagy része már munka után tér vissza egy kicsit lazítani a gimi falai közé. Egyre több a gyerek, egyre több volt diák érkezik a családjával és egyre több húgra/öccsre rá sem ismerünk, úgy megnőttek. Az idősebb korosztály viszont változatlan és fitt, maximum egy-két ősz hajszállal gazdagodott tavaly óta. Jól is esik mindenkinek egy kis pingpongban, röplabdában, fociban, kosárlabdában levezetni a heti feszültséget. Azoknak persze nehezebb a dolguk, akik évente egyszer épp itt fognak például röplabdát a kezükben. A focipályán most először két hölgy is feltűnik játékosként, valamint a budapesti Szent István Gimnázium testvériskola is képviselteti magát a sporteseményeken. Nosztalgiázunk, a tanárok szabadkoznak, ha nem tudják a pontos nevünket. Hiába, nekik évről évre több száz diákot kell megjegyezniük, nekünk viszont csak azt a néhány tucat tanárt kell észben tartanunk. Szerencsére tettek róla, hogy az emlékeinkben élénken éljenek, többnyire fordítva is ez a helyzet. Nekünk csupán az okoz fejtörést, vajon ki az, akivel már tegező viszonyt ápolunk.
Mikor már mindenki kellőképpen bemelegített – többféleképpen is – majd leizzadt a győzelem felé vezető úton, indulunk vacsorázni. Az ebédlő sarkában kolbász és gulyás várja a vendégeket, a sötétedés közeledtével pedig Andruskó igazgató úr felfelé terel minket a gimnázium aulájába. Eleinte aggódunk, hogy a második emeleten fülledt lesz az idő, ám az erős férfikezeknek hála olyan ablakok is kinyílnak – vagy lekerülnek a helyükről – melyekkel többeknek meggyűlt a baja. A jóllakott csapat az aulában várja, hogy bemelegedjen a táncparkett is. Feltöltődnek a poharak, és közösen koccintunk az igazgató urak beszédjére. Keszegh István foglalta össze legfrappánsabban az élet értelmét: „Az eszet csiszolni kell, ezért fontos a matematika. A testet pedig nevelni kell, ezért fontos a testnevelés.” Így, mikor már mindannyian megtudtuk az élet két fontos alappillérét, az elme karbantartása helyett most inkább a további testmozgás mezejére lépünk és elkezdünk táncolni. Dübörög a retro, eközben a folyosón gitáros parti alakul ki.

Felzendülnek az akkordok, és akinek csak kedve van, beszállhat az élőzenés-éneklős buliba. Olyan emberek keresik a társaságunkat, akiknek egyetlen pillantásáért kiskorunkban minden pénzt odaadtunk volna. Ki gondolta volna akkor, hogy a messziről csodált felsősökkel egyszer ugyanitt a gimiben koccintunk majd és beszélgetünk az élet nagy dolgairól. A szórakozás egészen a hajnali órákig tart. Az elején még bátortalanul táncoló néhány embert pedig felváltja a táncteret benépesítő bulizók hada.
Évről évre számoljuk vissza a napokat, mikor tölthetünk együtt egy újabb estét a régi időknek szentelve. Idén már több mint kétszázan fordultak meg az ünneplők között. Köszönjük, hogy évente lehetőséget kapunk arra, hogy olyan emberekkel is találkozzunk, akiket egyébként ritkán látunk. Hálásak vagyunk, hogy van az évnek egy napja, amikor újra kicsit visszafiatalodhatunk és újra gimisek lehetünk. Reméljük az idei adománygyűjtő doboz meghozza gyümölcsét és ennek hála jövőre is ugyanitt találkozhatunk – hiszen a nagy gimis család köreibe visszatérni mindig öröm.