#offroad #mosoly #jurassicpark

Négy nap, négy csodahely. Száguldás. Esetemben klasszikus. Hogy milyen szupererőre vágynék? A teleportálást választanám. Vagy a repülés szabadságot árasztó erejét. Leginkább viszont egy klónozás oldaná meg minden problémámat. Vagy ha 48 órából állna egy nap. Utóbbit szerintem mindannyian elfogadnánk, előbbi lehetőségét inkább csak megemlegetné a környezetem.

Szekszárd, onnan egyenesen Baj, majd irány Közép-Szlovákia, hazafelé Hollókő. Klasszikus Kincsős pörgés, ahogy mondani szokás.

Verőfényes vasárnap reggel van, szelem az autópályát Szekszárd felé.

Barátaink osztrigával várnak. Formabontó vasárnapi menü.

A tengeri furcsaságnak nem először futok neki. S bár felfeszített/előkészített állapotban kerül a kezeim közé, gusztusosabb nem lesz. Sebaj, mi lányok, összetartunk: szem becsuk és hörpint – legalábbis úgy kellene. A fiúk után szabadon. Mi viszont óvatos játékosként apránként vesszük a szánkba a furcsa kocsányos állagú tengeri herkentyűt. Nehogy a végén megcsócsálva a házában végezze újfent. Kár lenne érte, drága mulatság. Számomra már nem ismeretlen az ízvilág, úgyhogy legyűröm és próbálok elvonatkoztatni. A gondolataimon kívül a körülöttünk keringő darazsaktól is, de nem megy! Majd’ beleszállnak a szánkba. Sosem növöm ki ezt a darázsfóbiát. Mindenki nyugalma érdekében inkább odébb állok. Ugyanis ha elindul az inger, jön a mindenkire frászt hozó heves mozdulatsor is a visító hang kíséretében.

Tisztes távolságból kacsingatva várom a második fogást.

A lecsót. Azt a fajtát, amilyet a tavalyi kalondai lecsófesztivál óta nem ettem. Krémes, enyhén csípős, bográcsos. Tojás semmi. Mondjuk ezt csak tavaly óta tudom, hogy így a normális. Hogy a tojás nem alapvető eleme a lecsónak.

Miközben falatozok, tűz a Nap a fejemre. Magamba szívom a D-vitamint. Így tesz az a húsos zöld giliszta is, mely hirtelen az asztalra telepedik. Rögtön eszembe jut, hogy talán ez a jövő egyik étke. Nem tudom melyik a jobb, ez vagy az osztriga. Elhessegetve a gondolatot inkább Lilinek, a kedvenc tacskómnak engedem át a terepet. Hadd játsszon zöld kisbarátjával. Elvégre veszélytelenebb ez, mint darazsakra vadászni.

Pokrócon heverészünk, csak a szüretről beérkezett szőlő utóéletének hangját hallani:

búgó báger, csattogó szemező, csobogó préselő és a mindezt körülvevő fáradhatatlan munkaerő. Bizony november végéig nincs megállás. Ez a hajtás most szünet nélküli.

Száguldás a naplementébe

Ahogy jön a szürkület, bővül a csapat. Majd egy platós kocsi hátuljába pattanunk és terepre indulunk. Sosem utaztam még így, de már a gondolata felcsigázott. Nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, ahogy haladunk felfelé a szőlőhegyen. Megy le a Nap, porfelhő kavarog a kocsi mögött, koccannak a poharak, bömböl a zene.

Néhány kanyarban majd kifordulunk a helyünkről, de szerencsére mindenki kapaszkodik. Egymásba, vagy a borospoharába. Nem számít.

Felérve a kilátóhoz táskarádió felpattint a vállra, közben a szarvasokat távcsővel kémleljük a réten. Farukko dala szól, mi táncolunk. Narancssárga a horizont, a poharam tartalma halványrózsaszín. Imádomélet, csak ennyit érzek.

Másnap folytatódik a száguldás és a boros program. Megunhatatlan. Hol máshol is lenne az ember lánya hétfő délelőtt, mint egy baji pincészetnél. Egy tucat sommeliér társaságában. Olykor Jurassic Park hangulatot teremt a modern madárijesztős megoldás: ölyvvillyogás, bagolyhuhogás, varjúkárogás töri meg a csendet és a vendéglátóink hangját. Miközben a szakik figyelnek és tanulnak, felcsapom a gépem és hasznossá teszem magam. Soha jobb munkakörnyezetet. Pihenés gyanánt a sétáló kóstolóra én is velük tartok.

Tücsökciripelés és lágy szellő kíséri lépteim.

Fotózok és jegyzetelek, hogy a sommeliér klub számára se csupán egy vegetáló potyautas képében tündököljek. Aki lazán elcsipegeti az aszalt paradicsomot, kéksajtot és pármai sonkát, majd alig várja a kacsasültet a káposztástésztával. Kiállítóterem Gerard Depardieu-vel és egy egykori füredi Anna-bál szépével a falon, klasszikus fahordók közti hűsölés a pincében. Fémhordók és préselő berendezések között lavírozunk, csaholó németjuhász hangját hallgatjuk. Kíváncsi és örömteli tekintetek veszik körül a Turay családot érkezéstől távozásig.

Vágás és máris őszi koronába borult fák szegélyezik utunkat Tajti felé haladva. Egy medvesalji kis falu az úticél. Vagy Medvesajt és Tahiti, ahogy én hívom. Zagyvaróna élénk zöld patakja és úszóházai mellett elsuhanva konstatáljuk: akad itt festői látkép is, hírhedt Salgótarján ide vagy oda.

Száguldás az országhatáron át.

Tárt kapukkal és karokkal vár minket Karina barátnőm és Szerén mama. Irány a tajti tó és a kilátó. Az se baj, hogy a naplemente lemarad. A rikító sárgás fényeket így is elcsípjük.

Másnap meglátogatjuk Máriát Vecseklőn. A Szűz Mária zarándokhely egy rövidke erdőséta után egy csodavizet ontó forráskúttal szegélyezett kegyhely képében tárul elénk. Gombászó embereket látunk az úton a fák tövében. Legközelebb én is kipróbálnám.

Esteledik. Szerén mama egy óriási kupac kukorica felett gubbaszt a kertben. Le kell ülnöm segíteni, akkor is ha ő kifejezetten élvezi, hogy van dolga. Segíteni akarok.

Két órán át fosztom a kukoricát, bár városi lányként tovább tart belejönni. Vajon melyik a kötöznivaló és melyik a megkopasztásra ítélt.

Szerén mama hálája almáspitében és igazi palóclevesben teljesedik ki. Pedig mi köszönjük a vendéglátást. Mennénk még cipekedni is, ide-oda pakolgatni a nehéz zsákokat, de egy “Eriggyé má, pihenni jöttetek” utasítás máris a helyünkre parancsol. Eljön hát az ideje a frissen szedett szőlő szemezgetésének. Paradicsom, paprika, málna – ezekből is lekapkodunk néhányat. Olyan intenzív bazsalikom illat terjeng a friss zöldségültetvény körül, melynek párja nincs.

Száguldás hazafelé, de még egy kitérő belefér. Hollókő szerdán ideális szellős program. A világörökség macskaköves utcáit rójuk az óvárosban, bódító rózsaillat csap meg lépten nyomon. A csipkemúzeum csodás látványa után szépséges fazekas tárgyak jönnek szembe és már látható is a VÁR felirat. Néhány lépcső felfelé, zsibongó osztálykiránduló gyerekcsapatok lefelé. A várral szemben egy zümmögő virágos réten pihenünk meg. Végülis a kilátás ugyanaz. A Magas-Tátrát halványan innen is látni.

Ezen felbuzdulva már pörög is az agyam: mikor is menjünk legközelebb a szlovák hegyekbe túrázni?

Magamat ismerve hamarosan. Nincs megállás, ősszel sem.