A karácsony számomra a krumpligombócos savanyú káposztaleves ünnepe. Szülinapomra is ezt szoktam kérni. Se hús benne, fűszer is alig, mégis a kedvenc étkem – és még a keresztény böjtölős szokásokhoz is hűek maradunk általa. E nyálcsorgató hangulatban ébredek és indulok neki a családi szentestének minden egyes évben. Idén is számolom majd, hány gombócot sikerül becsókolnom.

A délelőtti órákban édesanyámékkal együtt szoktunk díszíteni. A Milány-Bajnok családban szigorúan aznap állítjuk a fát, ez a 24-i rituáléhoz tartozik. (Mondjuk én újabban 5 Euróból oldom meg a karácsonyi dekort. Néhány ág, egy kis fagyöngy és az évek alatt felhalmozott díszek. Mondottam volt, hogy nekem idén se lesz fám… Aztán valahogy négy is besikerült megint. Kis mini mind, de azok teljes pompában).

A déli harangszóra már asztalon a spenót, vagy az egyéb húsmentes étel. Ebéd után a család egyik fele bőszen szeleteli az enyhén megszikkadt kiflit a gubához, locsolja a cukros tejet, szórja a mákot és a diót. A csücsköket eltesszük nehezebb időkre – kaját nem dobunk ki alapon. A tétlenül maradt felek összeállítják a krumplisalátát. Ezt is csak olyan pofonegyszerűen – krumpli, hagyma, ecetes-cukros víz. Íme, az ételek, melyeket egyikünk sem tud elrontani, és amit az egyre sötétedő délután folyamán felpakolunk és átviszünk a szomszédba a nagymamámhoz. 

Évek óta mi megyünk hozzá, Mami szereti, ha nála gyűlik össze a vendégsereg.

Korábban azért helyeződött át a bázis, mert papám már nem bírt felmászni a harmadikra hozzánk. S azért maradt nála a találkapont, hogy Mami ne legyen egyedül szenteste.

Megérkezünk, természetesen éppen időben tesszük fel a kérdést, hogy mit segíthetünk? Ilyenkor rendre már csak a terítés marad hátra. Pontban ötkor elmondunk egy imát, rápergetjük a mézet az ostyára, elmajszoljuk a felcikkezett almát a család egységéért, és a fokhagymát a jó egészségért. Még trikolor szalaggal díszített gyertyát is gyújtunk asztaldíszként, ám az utóbbi időben volt, amikor nem csak a gyertya égett. Így lassan remélhetőleg már elhanyagolandó lesz ez a szokás. Üdvözölném a családi sértetlenség jegyében.

Alig várom, hogy asztalra kerüljön az est sztárvendége, a híres narancssárga, gőzölgő leves.

Ezután jöhetnek a halrudacskák. Mami gyerekkori rossz emlék miatt nem bírja a halat, sem fogyasztani, sem elkészíteni. Így a fagyasztott halrudacskák nyerték meg e nemes feladatot, hogy a szeretet ünnepén a célt az ünnepi tányéron tökéletesen teljesítsék, a szegényes krumplissalátával körbeölelve. Persze a gubának és bejglinek is kell ám helyet hagyni – na meg a tucatnyi szárazsütinek, ami hetek alatt apránként készül el és raktározódik. Az ünnepi időszak végéig pedig csodával határos módon minden látogatás alkalmával egy újabb és újabb adag kerül elő a rejtekhelyéről. Kifogyhatatlannak tűnik a készlet.

Miközben átvonulunk a nappaliba, édesanyám párja, Norbi, gitáron kíséri a családi kórust.

Na meg a fa alatt rejtőző néhány ajándék. Többnyire mindenki tudja minden évben, mit kap – khm, hogy mit kért – de egy-egy meglepetés zokni, vagy Mami ereklyéiből pár darab is rendszeresen új gazdára talál. Volt év, amikor “angyalkáztunk” és húztunk, ki kinek vesz ajándékot. Másik éven egy-egy nagyobb szerzeményre dobtunk össze közösen mindenkinek. Idén viszont megbeszéltük, hogy senki nem vesz semmit – csak szeretjük egymást és együtt leszünk, ez a legfontosabb. Szóljon végre arról ez az időszak, amiről kell!

A kajakóma marad a végére, hazaballag a család. Talán egy társasjáték és koccintás még belefér valamelyikünk bázisán, arra még jut energiánk? Sőt, lehet idén az éjféli miséig sem alszunk el? Kivételesen esetleg sétálunk majd egyet közösen a téli éjszakán?

Egyszerű karácsonynak ígérkezik az idei is – de annál nagyszerűbb lesz, érzem.