Lassan már egy kisvárosban is veszélyes éjnek idején hazasétálni. Fiatal, életerős fiúkat vernek össze és rabolnak ki buli után a közvetlen környezetemben, az erőszak a nőket is rendszeresen utoléri – még a képernyőn át is nyomasztó érzést gyakorolva rám. Sorozatok tömkelege illusztrálja ijesztő valósághűséggel, milyen e beteg világ áldozatául esni. Bedrogozva, leütve, megszégyenítve. Idegenektől, még extrémebb esetekben barátoktól elszenvedve. Észnél kell lenni, mert hiába az ember debella mivoltja, az “önvédelem ezen megnyilvánulási formája” nem mindig elég.

Szerencsém volt eddig. Az őrangyalom vigyáz rám mindig. Pedig futottam már bele meredek helyzetekbe, futottam már ilyen-olyan kétes ismeretlen rosszarcú elől. Vajon milyen lehet úgy végigmenni az utcán, hogy nem rettegünk a támadástól? Amikor magabiztosan fel tudunk lépni egy esetleges zaklatóval szemben? Persze élesben derül csak ki, mekkora a lélekjelenlét, hogy a tanultakat alkalmazni is tudjuk-e, mégsem árt felkészülni egy szerencsétlen esetre.

Az ördög sosem alszik!

Farkas Peti ketrecharc oktató úgy adta át karácsonyra a végleges löketet, hogy nem volt visszaút: ötalkalmas VIP edzés. “Nem tudlak jobban motiválni…” A Harcosok klubjában tett első látogatásom tanítványként fájdalmasan emlékezetesre sikeredett – a szó legjobb értelmében.

Nagyon izgulok, Farki ki fog nyírni. Persze az sem segít, hogy pedzegeti, “a bemelegítést sem tudják sokan végig csinálni.” Mindegy, most már itt vagyok.

Önvédelem gyanánt bemelegítésként futás körbe-körbe.

Végülis a menekülésre ez is alkalmas. Ráadásul nem is tűnik olyan vészesnek: indián-szökdelés, magas lábemelés, van azért csavar a futkározásban. Ezer éve nem végeztem például karkörzést ellentétes irányba… Magam is meglepődök, hogy elsőre megy!

Következő a fel-alá futás, de ez sem ám a klasszikus módon: odafelé bukfenc? Hogyne menne ez is, csapassuk! Kár, hogy nagyon megszédülök, úgyhogy inkább hagyjuk.

– Jó, akkor jöjjön egy kis medvejárás, odafelé. (…) Ez még elmegy. Na de gyerünk, gyík-stílusban mászni. Csak nem kezdesz lihegni?

Hát de, és akkor még csak most jön a talicskázás. Ráadásul karkörzéssel előrehaladva? Tuti viccel velem… Hol bírnám tartani a derekam? A békaugrásról nem beszélve. Aztán hátrafelé, na persze. És akkor elérkezünk a feketeleveshez (legalábbis azt hiszem, ez már az):

Különböző fogások, ha például diszkóban molesztálnak. Pikkpakk olyan szitura is látok megoldást, ha épp meg akarnának erőszakolni.

– Kopogd ám le, ha fáj, ne csak jajgass!

Már kopogok is.

Aztán fordul a kocka: immáron én csavarom a pólót a másik nyaka köré, lábaimat összekulcsolva szorítom a támadóm bordáit. Tényleg ennyire egyszerű volna? Sokk hatása alatt biztosan más.

Jóformán elenyésző erőbefektetéssel, de a megfelelő fogásokat helyesen alkalmazva bárkit bármikor térdre lehet kényszeríteni.

Persze egyelőre én kerülök egyfolytában a földre és ez bizony ijesztő. Félelmetes, hogy egy ujjal az orrom alatt hátralökve is padlót tudok fogni. Már a tudata is fáj, pedig Peti elkap, hogy ne essek nagyot. Hopp egy fojtás, amott meg már érkezik az ütőérre mérhető támadás – mindegyik bénító tud lenni. Hogy a kisujj a legfontosabb az öt közül? Ki a fene gondolta volna… Anélkül a szorítás szinte mit sem ér. Újabb felfedezés!

Egyszer csak gyorskötözők kerülnek elő. Peti bizony megkötöz, kezemet és lábamat is. Ilyen szituba se legyek soha többet. Ám ha mégis, cipőfűző ki, majd a fogaim közé be és a lábam alá, mehet a fűrészelés. A gyorskötöző bizony előbb utóbb elég.

– Múltkor kipróbáltuk, háromszor ilyen vastag rendőrségi változattal is működik a dolog.

Jó kis praktika, de hát ki próbál már ki ilyet csak úgy magától, nem igaz? Csak remélhetem, hogy élesben nem lesz rá szükségem soha.

Ezután újabb játék következik – még nincs vége az egyórás mókának. Az instrukció: valahogy fel kell állnom. Bármit csinálhatok, csak álljak talpra! Felettébb kimerítő próbálkozások után, nyögdécselés közepette is maximum megfordulni tudok.

– Most te jössz! Bármilyen módszerrel megakadályozhatod, hogy felálljak!

Teljes testsúlyommal csimpaszkodom, még fojtani is lehetne, de akkor sem bírok el egy 100 kilós emberrel.

Sebaj, tudom, hogy ez mind csak tanulás kérdése, hogyan kell ezt is, azt is eredményesen csinálni.

E pont után előkerül a bokszkesztyű is.

Sose volt még a kezemen. Ahhoz képest nem is rossz az ütéstechnikám? Oh, micsoda csoda. Jobb egyenes, bal egyenes. Horog-horog, és most alulról. Aztán térdelés. És keverjük. Alig bírom követni melyik a jobb kezem és a bal lábam. Nehéz ez, főleg ha a tempót más diktálja.

Mondanám, hogy könnyebb volt, amikor csak rúgni kellett – hasba, aztán térd fölé – de ott meg attól féltem, nehogy félre menjen a lábam, vagy túl nagyra sikerüljön a rúgás. Jó vicc. Ilyen szikla izmokat gyúrhatnák reggelig. Hamarabb fáradnék el én, mint Peti végtagjai.

S amikor már azt hiszi az ember lánya, vége a “kínzásnak”, jön egy kis gyorstekerés. Ötször egymás után – bár már az elsőnél majd’ leszédülök a bringáról.

– És 5-4, 50-nél megtart a tempó. Na jó, elég a 45 is. 3-2-1. Még négyszer ugyanez!

Hogy hányszor? Ráadásul ezen a ponton kivételesen a legkegyesebb mondatot, hogy: Menj, igyál pár kortyot, ellentmondást nem tűrő módon felváltja a: Nem, most tekerünk! Gondolj bele, hogy a versenyzőknek ezt 15-ször kell egymás után.

Hurrá! (…) Na hát, nem véletlenül nem vagyok versenyző.

Ééés nyújtás, egy kis fitlabda, épp hogy nem esek fejre, aztán vége. Túlélve. Csak majd a következő pár napot is adja a Jóisten, hogy átvészeljem az izomláztól.

– Most mindenből kaptál egy kis ízelítőt. Nem akartalak nagyon kinyírni, hogy legközelebb is gyere!

Bizony, ott leszek a következő héten is. Begyakorolni a fogásokat, hogy meg tudjam magam védeni, és hogy tovább túráztassam a tűrőképességem. Van ott még kraft, remélhetőleg. Az izomláz pedig csak annak a jele számomra, hogy él a testem. És én bizony ezen utórengéseket is – sóhajok közepette, de – élvezem!