Az én anyukám egy jelenség. Hippi-stílusú, baby face-arcú, rendíthetetlenül kedves, de ha kell, bizony el tudja ereszteni a hangját – többek közt éneklés közben is. Színesen öltözik, hű a 3310-es Nokiáihoz, és a fiatal generációt meghazudtolóan meri használni a kiegészítőket. Meg a harisnyákat. És neki valahogy mindig illik is. Az örökifjú mivoltának egyik kulcsa ez. Így teljes tündöklő napsugár énje.

1990-ben, 24 évesen adott nekem életet. A nagymamám is ennyi idősen szülte őt. Én viszont lecsúsztam a hagyomány folytatásáról. Édesanyám persze nagyon szeretne már nagymama lenni, mégsem helyez rám nyomást, a rangidősre. Csak halkan megjegyzi, mennyi örömöt ad, ha az embernek vannak gyerekei. Hogy higgyem el, az érzés felülír minden kényelmetlenséget és nehézséget. Nyomatékosítandó azért hozzám vágott már pár terhesnadrágot. Azóta féltve őrzöm eme ruhadarabokat az ügy érdekében, és alig várom, hogy felvehessem. Anyukám tekintete csillogó örömben fog úszni, látom előre. 

De a fáma azzal kezdődik, a rimaszombati palóclányból, Bájnok Évábó’, akit tájszólása miatt kinevettek az új osztálytársai a Munka utcán, hogy lett a Selye gimi egyik főtútora. Miképp gyűjtött maga köré egy nagy adag fiúbarátot is, és járta meg például akár Szentpétervárat. Mindezekről úgynevezett mesedélutánokat tart nekünk, regél a család történetéről. Fontos, hogy tudjuk honnan jött, hogyan alakult az élete, s ezáltal a miénk is. Hogy a farmer, tornacipő és kockásing szentháromságból hogyan lett a Hajós Néptáncegyüttes plakáton szereplő oszlopos tagja, közben pedig nagybetűs Anya. Mi tagadás, jócskán van, amit én is örököltem tőle. A vezéregyéniség címet például egyértelműen. 

Aki bemegy a hetesi könyvtárba, találkozhat az idesanyámmal. Mert bár eredetileg állatorvos akart lenni, a legnagyobb tárgyi szerelmeinél, a könyveknél kötött ki. Ott tölti mindennapjait csendesen, a számára álommunkahelyen.

Anyukám szupereje…

Például a memóriája. Olyan okos és művelt, hogy annak párja nincs. Ha honfoglalózunk, bizony nincs lehetetlen, sem kegyelem. Ismer minden festőt, írót, történelmi eseményt. 20 év távlatából is lazán elszaval egy Wales-i bárdokat, vagy egy Szeptember végén-t. Hiába, imád olvasni, és ezt sosem volt rest számunkra is átadni. A nyár elejével is minduntalan kezembe nyomott két pöttyös vagy csíkos könyvet szünidei olvasmányként, de ha Neveletlen hercegnő vagy Harry Potter sorozatokra vágytam, azok oldalait is falhattam.

Egyébként mágikus erővel bír ő is. Szuperhős módjára bármilyen anyagi válságból kivezette már a családot. Gyakran a mások felé mutatott jószívűsége e téren is megtérült, hiszen voltak olyan jótét lelkek, akik merő önzetlenségből, viszonzást nem várva segítettek. Megérdemelte, mert ő maga is végtelenül önzetlen.

Olyannyira, hogy ha öcsém megkérdi, van-e egy eurója, a válasza, hogy csak kettő van, de abból az egyiket neki adja!

Anyukám tündérkonyhája is újra van gondolva.

Gyerekként edd meg leveseit kérdezés nélkül faltuk turmixolt formában. Reformkonyha címszó alatt pedig simán megettük a szójahús minden formáját a kedvéért. Sőt, még valamilyen csoda folytán szerettük is! S így nem éltük meg tragédiaként, hogy nem a rántott hús volt az állandó vasárnapi ebéd. Ha csak egy kifli és paprika kukucskált a hűtőben, valahogy varázsolt mellé legalább egy pástétomot is. Ha pedig mostanság ebédet prezentál, és a feltét idő előtt elfogy, aranyosan szabadkozik: A szalonnát képzeld oda.

Ha elküldött üzletbe, mindig tudta, mennyi lesz az annyi. Centre pontosan kiszámolta a cechet, nagyon ritkán jutott csak potya csokira a büdzséből. De ha mégis kijött a keretből, annál jobban értékeltük. Ahogy azt is, ha eldugta előlünk a vendégváró nasikat és italokat, aztán egyszer csak előhúzta a titkos zegzugokból. Mi meg mindig azt hittük, minden rejtekhelyét már ismerjük.

A karácsonyi meghittség is különleges, amit teremt.

A fánkon szalmadísz és popcornfüzér is kapott már helyet. Egész nap szól a bakelitről, hogy Esik a hóóóóóó! A mákos és diós guba mind a mai napig közös családi koprodukció, hisz ezt az a’la natúr verziót lehetetlen elrontani.

Továbbá azt is misztikum övezi, hogyan tudott karácsonykor úgy csilingelni, hogy közben ott ült mellettünk. Gyermeki elmém tisztán emlékszik, hogy történt ilyen.

S ha már ünnep. Anyukám a mai napig alig várja, hogy meghúzhassa az ünnepelt fülét. De olyan rendesen, hogy érjen a bokánkig! Ő az, akinek ajtaja minden évben kitartóan nyitva áll a locsolkodók előtt. S piros betűs nap volt egykor az is, amikor az elvei ellenére a mandulaműtétemnél még a Barbie-család ajándék is szóba jöhetett. Persze érthető, hogy elgyengült, miután csellel csalt a műtőhöz. Ordítva téptem a haját, neki pedig volt ám lelkiismeretfurdalása – jobban sírt mint én.

A tamagocsi viszont sosem ment át a rostán, abból nem engedett. Utólag ezért is pacsi! Ó, és ha a saját készítésű tortái mesélni tudnának… Melyeknek ha le is folyik a máza, annál finomabb nincs. Nulla alapanyag hozzáadásával is képes egy “trasená tortát” varázsolni. Érdekes, az én mázam is rendre lefolyik. Családi vonás lenne ez is? Mint amilyen zseniálisan ápoljuk a baráti kapcsolatainkat. Nincs az a távolság, ami nekünk akadályt jelenthet.

Jólnevelt és jól nevelt

A szép magyar beszédet mindig megköveteli. Nincs helye idegen kifejezéseknek, sem rövidítéseknek! A káromkodás terén pedig a legcsúnyább szó, ami elhagyja a száját, a pitlibe. Így ha véletlenül mégis kicsúszik egy b.meg, vagy p.ba, kitörő nevetéssel üdvözöljük. Annyira furcsán vicces tőle.

Tinédzserként valahogy e téren is működött a mágiája. Ha beléptem otthon az ajtón, mint akinek elvágták a vulgáris szókészletét.

Ebben például nem ismert kedvességet, s ha kellett, bizony feltekerte a decibeleket. Főleg papucskérdésben. Hozta utánunk rendületlen, s a fakanál is olykor fenyegetően előkerült. Akkoriban így ment ez, és lám, semmi bajunk nem lett… A nevelő célzat betalált. 

Szigorú keretek közé volt szorítva az éjszakázás is. 5 perc késés sem volt megengedett. A másnapi kimenő bánta – ez volt a szabály. Be is tartottam, aztán persze az idő előrehaladtával enyhült a gyeplő. Akkoriban bárki aludhatott nálunk – egymásnak adták a kilincset a barátnők. Kiengedett minket szórakozni, nem zaklatott. S mi cserébe sosem éltünk vissza a jóindulatával. Bizalma odáig is kiterjedt, hogy öcséimet is bármikor rámbízta már kiskorunktól fogva. Pedig voltak ám harcok, hajaj. És persze mindig nekem kellett az okosabbnak lenni…

Papucskérdés és fakanál

Előfordult-e, hogy adott pofont? Adott hát, amikor megérdemeltem. Aki ismer, tudja, állandóan feleseltem. Arra is vágtam a pofákat, ha turiból kaptam a ruhákat. Pedig anyukám igyekezett kiválasztani a különlegesebb darabokat. Akkor még nem értettem, szégyeltem, és bőszen hirdettem: Ezt én is a Csarnokban vettem! Közben meg észrevétlenül megtanultam, hogy sok pénzből nem művészet felöltözni – így ma már én vagyok a túrizás nagykövete vele az élen.

Volt persze idő, hogy felvitte a Jóisten egy kicsit a dolgunkat. A sarki Agresszor ruhabolt bizony belőlünk élt akkoriban. Farmer hosszúkabát, kantáros szoknya, minden is megadatott. Tinédzserkorom fénykorának éltem meg a sor menő, márkás ruhadarabot. Mindeközben anyukám igyekezett a lánykori ruháit is rámtukmálni. Kár, hogy csak most értem meg, milyen jó is lenne a lányomon egyszer a kedvenc darabjaimat viszontlátni. Mindenesetre volt pár harcos szelektálásunk, amiben unszolt: Legalább próbáld fel a kedvemért, egyszer még lehet megjön az eszed és felveszed!

Így lett például a szalagavatós ruhája az elsőáldozós szettem. Igen, anyukám kábé olyan sukár volt akkoriban, mint én 10 évesen.

Amúgy mai napig imádja a babacipőket, magassarkút pedig egyáltalán nem hord. És alig talál pipaszár lábaira olyan csizmát, ami ne állna el – mindkettőt átérzem. Igyekszem az öltözködésben is őt követni: ápol és eltakar deréktájékon, de a szép hosszú lábakat itt-ott megvillantani nem szégyen. Kesze-kusza haját neki is lehetne naphosszat fésülni, akkor sem lenne rendezett – ahogy az enyém sem. Bezzeg, amikor koszorúfonásba vágta a frizurám, a legmenőbb kiscsajnak éreztem magam. Máskor meg ha félresikerült az “én bizony barna hajú leszek” projektem, ő kitartóan végigasszisztálta a répaszínen átverekedett visszaszőkítésem. Hála a jó égnek, hogy a rövid tüsi felzselézett hajstílust nem tudtam átnyomni a torkán. Valószínűleg mai napig azt bánnám, sosem nőtt volna vissza a hajkoronám.

Lazaság, boldogság

Az én anyukám hozzám hasonlóan nem volt a konyhának az a klasszikus tündére. S mániákus rendszeretőnek sem mondanám. Nem volt takaríthatnékja napi szinten, helyette kollektívan mindenkinek jutott egy-egy házi munka. És elvárta, hogy a saját szobánkat mi magunk tartsuk rendben. Aranyszabály volt az is, hogy mosogatás közben a csapot nem folyatja. Sőt, a vizet egyikből a másikba borítgatja. Volt, hogy megkért, főzzem meg az ebédet, míg ő hazaér. Olyankor felhasználási sorrendben kihelyezte az alapanyagokat a pultra – tudta, hogy nálam ennek ez a rendje módja.

Persze így is csak akkor tudtam teljesíteni, ha fel bírtam kelni. S épp másnaposan nem az ajtófélfát sikerült lefejelni. Mondjuk ő még olyankor is képes volt nevetni, hogy nem vagyok normális. És az Usher posztert elnézve a plafonomon is ikonikus felkiáltással tudott reagálni: De hisz ennek a férfinak ki van a fanszőrzete!

Bezzeg a Brad Pitt és Beckham domborodó testrészei már nem épp számítottak zavaró tényezőnek. Az ágyamban fetrengve róluk ábrándozva voltak bizony ábrándos percek.

Tiltott dolgokban sem gurult el a gyógyszere.

Ha bőszen állítottam, a cigis dobozokat másoktól gyűjtöm be és ragasztgatom a szekrényem falára, csak azért, mert jól néz ki, nem vonta kétségbe. Némán rámhagyta azt is, ha öngyújtót talált nálam. Hiába, magabiztosan vallottam, milyen menő dolog másoknak tüzet tudni adni. Rezzenéstelen arccal tűrte azt is, ha a pálinkás üveg épp vízzel volt feltöltve. Nem süllyedt el szégyenében, csak nevettünk a vendégekkel az egészen. Emlékszem arra is, amikor először elmentünk együtt koktélozni és 18-as karikás kérdést tett fel. Annyira irracionális volt a szitu, de mégis csodás, mert őszinte. Évekkel később pedig arra eszméltem, még a szextivityést is bevállaljuk együtt, ha úgy hozza az este.

Ha szóbeli érettségi közeleg, ő az aki leviszi a lányát a törzshelyére egy Tequila-t meginni. Aztán győzi a rágót a szájába beletömni, a stresszoldott leheletét így orvosolni.

Az én anyukámmal csajosan Korfura utazni is lehetett. Kitartóan orvosolta tengeri sünbe léptemet, utolsó napon a maradék pénzéből megvette a hőn áhított rojtos görög szettemet. Ő az, aki vágyai ellenére is legyűri a tintahalat, amit tévedésből kirendelek, mert azt hiszem az a tonhal. Tini énemnek biztatóan meséli el a gyerekkori szerelmi történeteit, és sírva forgatja a fotóalbumot, melyben ott vannak honföldön maradt gyermekei.

Később pedig koncertre is lehet menni, vígan iszogatni. S vele egy filmforgatás is vidáman telik, kitartóan statisztál reggeltől estig. Míg a mindennapokban fordul a kocka és ő a sztár. Akit emelkedett hangulatban a tesóm haverjai rendszeresen felemlegetnek, s hangosan szólnak neki a videóik, hangüzeneteik: Csókolom Éva néni! Bajnok Éva pedig mosolyogva fürdik a huszonéves fiatalok kedves kommentjeiben.

Anyukám olykor Bunder Kieno-t eszik és Dan Viesel-t emlegeti. Jason Momoa-t pedig a mozi első sorából fekve nézi végig. Imádja Vadkerti Jimmyt, újabban pedig Vecsei H. Miklóst is.

Nagybetűs Anya az én anyukám

S a legfontosabb dolog, ahogy az én anyukám bátran kimondja, mennyire szeret. Nem köznyelvszerűen, de minden arra érdemes helyzetben. Máig rendszeresen ölelget, büszke ránk és persze aggódik. Mert ahogy ő mondja, egy anyának ez a dolga. Ettől függetlenül mindig meghagyja a saját terem, hogy tudjak élni, levegőt venni. De azon persze mélységesen felháborodik, ha merő kíméletességből kevésbé bizalomgerjesztő részleteket elhallgatok előle. Ennek ellenére sosem telepedik rám, nem hívogat számonkérően. Így válni észrevétlenül önálló felnőtté, felbecsülhetetlen.

Mindmáig fontos, hogy őszintén elbeszélgessünk. Nem felszínesen, nem álarcok mögé bújva, hanem lelkünk bugyrait kendőzetlenül egymással megosztva. És működik! Hogy mi a titok nyitja? Talán, hogy soha nem csesz le a döntéseim miatt. Helyette támogat és imádkozik, hogy nekem jó legyen. Nem dirigál, nem ő tudja jobban, csak akkor szól bele a dolgaimba, ha kérem. És ez fordítva is igaz! Minden páromat elfogadta, és ölelte, ha látta, jó sorom van mellette.

Annyi minden másban is példát mutat. Többek közt azzal, ahogy bátran felállt és mert újra boldog lenni. Kinyitni, kinyílni és a világ ellen a kesztyűt újra felvenni. Nem beleroskadni az élet megpróbáltatásaiba, hanem magát újra a hegy csúcsára felküzdeni.

Ahonnan oltalmába tudja venni lányát és fiait. Többek közt kard kivonva rendszeresen megvédeni még a darazsaktól is a felnőtt gyerekeit. 

Ezért mindenért őt nagyon szeretem és hála járja át a lelkem…

Remélem még sokszor láthatom táncra perdülni, mert azt is annyira szereti. Csodás hangját még évekig szeretném hallgatni, ahogy lágyan csengő énekkarosan dalolászik. Köszönöm, hogy ilyen volt velem, hogy ott van nekem, mellettem mindig. És így felnőtt fejjel azt is, hogy e különleges nevet adta nekem. Mellyel ugyan a kezdetekben nem volt könnyű együtt élni, de igyekeztem annak furcsasága és csúfolhatósága ellenére belőle előnyt kovácsolni.

Remélem megannyiszor hallgathatom még a környezetemtől: Ő nem lehet az anyukád, az nem létezik! Adja a Jóistent, hogy így tudjak majd én is az ő korában kinézni. Kívánom, hogy legyen erőm a leendő gyermekeimet hozzá hasonló módon felnevelni. S bízom benne, hogy még évekig el-elhangzik tőle: Te vagy az én legnagyobb Kincsem! 

Köszönöm, hogy 33 éve ezen a napon életet adtál nekem! Boldog anyák napját is így utólag egyben!