Képzelt riport és megannyi könnycsepp – ütött az idei Balaton Sound is!

Rajongó vagyok. Ennyi idősen is menthetetlenül, “szerelmesen” tudok rajongani. És az idei Balaton Sound megadott nekem egy egekig szárnyaló magasságot, még ha “drámai” fordulatot is vett a történet.

Aki ismer, tudja, hogy Don Diablo a szenvedélyem. A zenéje, a karaktere, amit képvisel. Saját tervezésű pólót is csináltattam, hátha kitűnök a sok merchandise közül. Megszállott vagyok? Lehet, de imádom az érzést. Ráadásul úgy képzelem olyankor, hogy a táncosnőjének öltözök, aki a klipjeiben szerepel. Már csak meg kéne tanulnom úgy shuffle-özni, ahogy Gabby David.

Hat évvel ezelőtt ragadott magával a DJ zenei stílusa, és azóta lesem, mikor lehet a szettjeire élőben bulizni. Vagy csak állni és átszellemülten nézni őt.

Aki mer, az nyer!

Az idei Balaton Sound sajtóakkreditációja mellé bátorkodtam az esélytelenek teljes nyugalmával bejelentkezni hozzá interjúra is. A kérdéseket is összerakva nyomatékosítottam, tényleg komolyan gondolnám, ha tehetném.

A pénteki napon aztán megérkezett a mézédesen sokkoló e-mail:

Ha látott már emberiség valakit extázisba kerülni és közben remegve izgulni, na az én voltam. Asztalra csapva a telefont mondogattam, hogy ezt nem hiszem el. És persze eluralkodott rajtam a kétségbeesés, hogy na erre készülj fel mentálisan is Milány Kincső 24 óra alatt. Hogy kezeljem profiként és ne fangirlként a helyzetet? Néztem az eget, és egyszerűen csak menőnek éreztem magam. Záporoztak a szalagcímek a fejemben, ahogy kiírom a Szia Komáromra: Világsztárral interjúzott a komáromi újságíró. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez csak nekem jelentett volna ennyit, de akkor is.

Extázis a köbön

Pörgettem a kérdéseket, a koncepciót, hogy vajon túrórudit vigyek-e vagy Horalky kekszet? A pálinka nem volt opció, ez az ember ugyanis nem fogyaszt alkoholt. Újabb különleges információ, ami szimpatikussá teszi. Nagy dilemmám volt, hogy belekeverjem-e a felvidéki magyar vonalat, hátha ettől lehetek én az atipikus újságíró. Egyesek szerint vízibiciklizni kellett volna elhívnom. Láttam magam előtt, ahogy tekerjük a “nomád yachtot” – ja nem.

Chat GPT, telefonos segítség, szüntelen ötletelések a soundertársaimtól, és az angol nyelvi akadályaim leküzdése. Nem volt egyszerű ennyi impulzust egyszerre feldolgozni. Hogy lehetne képes egy felvidéki “noname” ezt abszolválni? Előfordulhat, hogy leblokkolok, és meg sem tudok majd szólalni az izgalomtól? Ritka az ilyen, hogy az ember lánya rajongásának tárgyával szembesülhet. Random időközönként fújtattam egyet, s ha egy pillanatra elfelejtettem, mi is vár rám, a többiek emlékeztettek: Tudod mi lesz holnap? Csodás lesz, életed nagy élménye, és te meg fogod oldani!

Levert a víz, ha csak belegondoltam, hogy Don rám fog nézni, szemtől szemben fogunk állni, hozzám beszél majd. Lehet ekkora szerencsém, hogy ilyen kivételes helyzetbe kerüljek? Ki kellett volna sírnom az ideget.

Persze örömkönnyekben, de egy hatalmas kőként is, nehogy elrontsam életem “nagy lehetőségét…” Törlés törlés, elbűvölő leszek, és ha viszek egy kis nasit, már talán felejthetetlen is.

Új nap virrad a Soundon…

Már kelt fel a Nap. Csak bámultam a víz tükröződésében a BS feliratot. Ki akartam üvölteni a világba, mekkora nagy nap számomra ez a mai. Ez lesz a nagy áttörésem? Vagy csak a személyes kis életem csúcspontja? Esetleg a pályám tud ettől fordulni egy nagyobbacskát? A jövő zenéje visszhangzott bennem.

Egyedül voltam a feladatra. Kollektív munka zajlott a felkészülésben, biztatás, lelki támogatás, de az egészre végül úgyis magam maradok – mindig. Ráadásul jelenlegi álláspont szerint még megfelelő mértékű tapasztalat nélkül is kellett volna állnom a sarat.

Már nagyon közeledett az a beharangozott este hét óra, de még mindig nem kaptam konkrétabb infót a sajtóosztályról. Még egy fotóst sem sikerült adniuk, ha már én csak egy kis lapot képviselek, és nem vagyok elég pofátlan ahhoz, hogy két akkreditációra is beadjam a kérelmet.

Nem baj, majd csinálok egy selfiet a végén, a hangrögzítőt pedig aranyba öntöm – gondoltam. Ott lesz a hangja, ahogy válaszolgat. Az én telefonomban. Hatalmas dolognak hangzott, tényleg egy isteni csodának. Nem is értettem…

Mondjuk ha őszinte akarok lenni, az ominózus reggeltől éreztem, valami nem stimmel. Túl szép volt, hogy igaz legyen, de skandáltam: Bevonzom a jót, és igenis megérdemlem.

Mézesmadzagos ménkű

Aztán a nagy gondolatmenetkavalkád után koraeste egyszer csak megjött a rettegett SMS: Sajnos nem lesz interjú, időben nem adja ki. Bevallom férfiasan, akkor ott úgy eltört a mécses, ahogy évek óta nem. Terveztem én pityeregni, de a megkönnyebbüléstől utána, hogy túl vagyok rajta, és mert várakozásaimat felülmúlva profin lazán lekevertem az egészet. Egy apró részem így is megnyugodott és feloldozást nyert egy “lebőgésveszélytől”. De a veszteségérzet nagyobb volt. Elhitették velem, hogy lehetséges, én meg beleéltem magam.

Persze a fangirl énem kellemetlen kimenetel is lehetett volna, minden erőfeszítésemmel leplezésre szorult volna. De amúgy meg annál érdekesebb, ha rajongóként interjúztat valaki, nem? Szóval csak úgy dőltek a könnyeim, közölnöm kellett a fiúkkal-lányokkal, hogy mégsem vagyok olyan menő, mint amilyennek gondoltunk engem. Hogy el ne törjék a kezüket a nagy szorításban, mert ezúttal hiába…

Beletelt egy kis időbe, míg szépen lassan lenyugodtam. Végülis nem volt már tétje az estének, csak élvezni a koncertet, ahogy a kezdetekkor is terveztem. Csak az a fránya mézesmadzag… Mintha elvették volna a kedvenc játékom.

A feloldozás

Átlélegeztem, kiventiláltam írásban, szóban, “videozáznamban”, és egyszer csak átcsaptak a könnyeim mosolygósba: örülhetek, hogy tudok érezni, és képes vagyok így rajongani. Hogy könnycseppet hullajtok valakiért, akit nem is ismerek. Milyen vicces, mint amikor egykoron Natalia Oreiroért bömböltem. S mindez a tudat és az interjú halvány szellőjének meglibbentése valójában csak hozzáadott érték volt a hétvégémhez.

Felemelő egy napot adott, amikor bebizonyosodott, hogy nincs lehetetlen.

És majd legközelebb talán sikerül is beteljesítenem. Ha úgy vesszük, kaptam egy kis felkészülési időt. A mélyvíz helyett esélyt, hogy az angolommal kezdjek valamit, mert akkor talán nincs megállás, abból még bármi lehet. Ez csak a kezdet, hogy lássam, aki mer, az nyerhet! És tényleg végig azért imádkoztam, az utolsó hajnali leheletemmel is, hogy úgy legyen, Istenem, ahogy lennie kell! Életem minden területén ezért fohászkodom – egyelőre úgy tűnik, beválik a taktika. És hiába alakult ez most így, akkor valószínűleg így van jól! Lehet például örülnöm annak, hogy megmaradhatott az idealizált kép a fejemben az imádott DJ-mről. És nem szembesülni a magasságkülönbséggel is esetemben egy kellemes dolog. Most még képzelhetem őt óriásnak. Mindentől függetlenül tovább szerethetem és szugerálhatom:

A pillanatnak élni a Soundon

Ezekkel a gondolatokkal – és persze hozva a számomra tökéletesen odaillő outfitet – libbentem be az első sorba. A lányok javasolták, vigyek egy transzparenst: You canceled me, but you don’t know, what have you lost. Make it up!  Én viszont csak bekészítettem a kekszet, hogy bedobjam a színpadra. Mások telefonokat hajigálnak, mi baj lehet egy ártatlan édességből? Maximum kivezetnek, és akkor mégis benne leszek a hírekben… Végül megszólalt az úrhölgy énem, és nem tettem.

Nem zökkentettek ki a mellettem pucsító hiányos öltözékű kislányok sem. Folyton őket vette körülöttem a kamera, mintha ott se lennék. Ők az 1 perc hírnévnek buliztak, míg én éltem a pillanatnak, Don Diablonak, elmerültem a zenéjében, és elképzeltem, hogy belemerülhettem volna a szemé(lyé)be is. Hogy mennyire közel volt hozzám, és mégis milyen távol maradt. Hopp, néhány újabb könnycsepp. De ez már a hála jele is egy ismételten varázslatos hosszú hétvégéért, amit különleges adottságú emberek társaságában tölthettem, egy számomra “magic place”-ként emlegetett helyen.

• 

• 

• 

A telefonom se vettem elő végig a szett alatt, erre úgyis egész életemben emlékezni fogok. Nagy dolgokra készültem. Köszönöm mindenkinek, aki körülöttem volt, és így is büszke rám. Mert mi van, ha tényleg nem jutott idő rám, és nem kamuznak? Egyébként is a menedzsment dönt – gondolom – ilyen kérdésekben, úgyhogy még nem tudom “kit utáljak”. De legjobb, ha senkit. Nem álltam még készen erre, és a Jóisten így rendezte el. Ennyi!

A Balaton Sound miliőjét imádom…

A maga érzelmi hullámvasútjával, csúcs- és mélypontjaival együtt. Az új és régi barátaimmal, akik ízig vérig végigélték velem mind a 4 nap mind a 24 óráját. Idén is várakozásaimat felülmúlóan sok jutott: megszámlálhatatlan zenei kattogás, verejtékező csoportos földrengető ugrálás, egy kisajátított pódium, ahonnan tánc közben láttam megcsillanni a Nap első sugarait minden reggel.

Rengeteg hasizomlázas nevetés, néhány óra jól megérdemelt parti chillezés, naplementében és napfelkeltében is ugyanolyan lázas tombolás, az a fajta hazaút, aminek bár ne lett volna vége, amiben színjózanul is pumpáltuk a levegőt, nem akartuk elengedni sem egymást, sem a hétvégét. Lehettünk akármennyire kimerültek, a vége egy levezető piknik lett a Városligetben.

Hát ezt jelenti számomra a Balaton Sound feelingje. Idén emelve a tétet, de egyszer s mindenkorra: egy párhuzamos dimenzió édes szabadságát! Jövőre is jövök, én a nagyszínpad előtt leszek, és ti merre?