Kepes András A boldog hülye és az okos depressziós című könyvének elolvasása csak megerősít eme elhatározásban. Az ember lánya viszont fél erre az útra lépni, főleg ha jól van, jóban van a tükörképével, szereti és élvezi az élet adta lehetőségeket, és alapvetően – a nehézségek ellenére – bizony boldog. Akkor minek ezt elrontani? A nagy felismerés, hogy nincs mit elrontani, semmi olyan nem fog elhangozni, aminek befogadására ne állnánk készen.

Általában akkor megyünk pszichológushoz és társaihoz, amikor valami nyomaszt, vagy (f)elismert, orvosolandó elakadásunk van. Érdemes azonban belátni, hogy legyünk az élet bármely szakaszában, ártani sosem fog semelyik önismereti módszer sem. Akkor sem, ha épp elégedettek vagyunk magunkkal, az életünkkel. Az önmagunkba fektetett energia mindig megtérül. Mert az a szomorú tény, hogy nem igazán van olyan, hogy ne lenne mit oldani…

Vajon van lépcső az önismeretben? Például először egy coach, aztán mentálhigiénés szakember, utána jön a pszichológus, majd a kineziológus és végül a családállítás? Valahogy így szól a sorrend a fejemben, de egyszerre csak egy módszerrel próbálkozzunk, hogy lássuk, mi válik be. Az első hármat mondjuk van, aki úgy ahogy van átugorja, mert aki állítólag – és érzései szerint is – a környezete coacha-pszichológusa évek óta, annak ugyan mi dolga lenne ezek terén? Reálisan, két lábbal a földön, kívülről szemlélve magunkat, és valami csoda folytán – még ha sokszor fáj is – szembenézni a nehézségekkel, egyre többen képesek vagyunk. Ehhez nem feltétlenül kell külső segítség, az újabb aspektusokhoz viszont még a legtudatosabbaknál is elfér. A szelepek sokszor nem nyílnak meg maguktól. Ennek érdekében pedig megéri elmenni mondjuk egy kineziológushoz. Hogy tudatosítsunk egy csomó rejtett dolgot, hogy csokorba szedjük a lelki rétünk virágait, hogy felfedezzük az összefüggésekben rejlő csodát azzal, hogy máshogy fogalmazzuk meg azt, ami bánt.

Első lépés a belső én felé…

Kétórás foglalkozásra készültem Lenkával, de persze újságírói mivoltomban mindig volt még egy, meg még egy kérdésem – így repült el észrevétlenül három óra. Az egész folyamat érdekes, úgy ahogy van. Az izomtesztelés alatt például elsőre fogalmam sem volt, mi történik. Fel le jártak a kezeim, ott voltam a pillanatban, nem kalandoztam el, a kérdésekre koncentráltam, és a válaszokat is ösztönösen adtam – szóban vagy testbeszéddel.

Már eleve ezt nehéz elérni, hogy az ember a jelenben maradjon, igaz?

Néztem az ablakon át a fákat, és végre nem agyaltam túl a dolgokat. Ebben a nemes egyszerűségben sikerül sokszor kimondani a legfontosabb dolgokat. 

Például egy függőséggel kapcsolatos nyomasztó karma rejtett bugyrait. Amiben rettegek a jövőtől, s folyamatos bizonytalanságban érzem magam. És ez tény. Persze mindenki aggódik a jövőjén, de aki a carpe diem szellemének szenteli a mindennapjait, ez egy új nézőpont. Pedig tudjuk, hogy semmi más nem számít, és nem is létezik igazából, csak a jelen, ugye? Mégis adódnak körülmények, amikor az ismeretlentől való félelem érzése aktuálisabb, mint valaha: a vállalkozói lét kezdetén, egy komolynak ígérkező kapcsolat kellős közepén, a családi dolgok folyamatos oldásának végén. Válság válság hátán jön, amelyek persze nem problémák, hanem élet adta feladatok. Folyamatos, visszatérő vagy újszerű dolgok, és ezek kezelése már könnyebbé válhat, ha először a saját gyújtásunkon állítunk!

Onnan indulunk, hogy tervezett gyerekek voltunk-e, vagy sem, és hogy mennyi múlik azon, minek vártak minket a világra. Nőként is előfordul – egyre gyakrabban – , hogy rengeteg férfi energia diagnosztizálható. A jobb kéz, ahol mindez összpontosul, teljesen máshogy mozog ilyenkor az izomtesztelés alatt. Pedig semmivel sem nehezedik rá nagyobb nyomás. Gondolj valami pozitív dologra – érkezett Lenka következő kérése. De melyikre? Hisz annyi van… Hm, a gombaszögi hintázás felhőtlenségében ismét megfürödve sziklaszilárdan tartott a kezem, leszkanderozni nem lehetett volna. Ha viszont a családi karmát vettük górcső alá, bizony hamar elernyedtek az izmaim újfent.

Szimbólumok vezette élet

Egy háromszöget formázó kis kártya lett az én tudatalatti választásom. A vonalait rajzolgatva a tenyeremben nemcsak Lenka házi feladatát teljesítem azóta is szüntelen, de meglepő módon nyugtató hatással bír egyéb vészhelyzetekben is. Ráadásul nekem teljesen véletlenül pont akkor a mutatóujjam körme még világított is a sötétben… Szóval bármikor követhettem a szememmel a háromszöget, mellyel a fogalmat, a valóságot és az univerzumot egyesítem. Ezzel megteremtve, hogy a probléma megfogható és megoldható legyen. A definíció persze nem ilyen egyszerű, de elég azt megjegyezni, ami bennünk az alapján lecsapódott, nemde?

Képzelj el egy tükröt…

Érdekes beszélgetésbe lehet elegyedni a tükörképünkkel is, próbáljuk ki! Jómagam először a saját fürdőszobai tükröm felé vettem gondolatban az irányt – hiába, ott kezdem és ott is zárom a napot. Mélyen belenézek a szemembe, rendszeresen intézek magamhoz pár szót, és tetszik, amit látok. Kibékültem már mindennel, és szeretem, ahogy a tükörképem rám mosolyog. A következő percekben szabadjára engedve a fantáziámat egy Harry Potteres antik, füstös egész alakos tükörben az idős, őszes énem nézett vissza rám álomszerűen (Árulkodóan, hogy tényleg a jövő bolygat, nem a múlt, mivel nem a gyerekkori önmagamat idéztem…). Végtelenül érdekel, mit mondanék-milyen kérdést intéznék jövőbeli önmagamnak, ha tehetném: mi lehet/lett belőlem, jó úton vagyok? Csak erre lenne szükségem – a következő foglalkozáson már lehet válasz is érkezik…

Érintés és könnyek

Volt olyan pont, hogy Lenka a homlokomhoz ért két ujjával. Nem esett jól, megszédültem tőle. Pozíciót változtatva hát a következő pillanatban már belelágyulva a két tenyerének biztonságot nyújtó tartásába, csak hallgattam a gondolatmenetét.

(…) “Te mindent megpróbáltál, nem te tehetsz róla” (…). Ekkor indultak el a könnyeim.

Az élet egyik nagy tragédiája…

…hogy mennyit kivesz belőlünk a kapcsolódásaink terén, hogy annyiféleképpen megpróbálunk helyzeteket oldani: türelmesen, szépen, kompromisszum-készen, erélyesebben, csúnyán, kétségbeesetten, és végül mégis mindig az lenne a vége, hogy nem akarjuk feladni, de mégsem, úgy sem, akkor sem? Ilyenkor el kell engedni és feldolgozni? Elfogadni, hogy a másik problémája nem a miénk? S ha emésztjük magunkat, semmire sem megyünk vele? Hát igen. Maximum segíthetünk a másiknak a megoldásban, de csak akkor, ha kéri. Nekünk pedig kizárólag a magunk feladatát kell teljesíteni. Csak ugyebár olyan nehéz szemléletmódot váltani, ha valakit az empata énje irányít…

Az a fránya viselkedési barométer

Ami ott lóg a falon Lenkánál, és a testi, tudatalatti és tudatos szintek pozitív és negatív érzéseit összegzi. És mindig megmutatja, mi zajlik odabent. Ne várjuk meg a testi tünetek jelentkezését, hanem már a tudatalattiban csípjük el, és hozzuk felszínre az érzéseket és azok miértjeit. Lenka ezen a ponton a hatéves koromba vitt vissza. Hogy kiderüljön, van-e választás? Igen, volt már akkor is, és van is mindig.

Az egyik emlékkép, ami bekúszott, hogy “rossz” osztályba kerültem. Éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, és bár nem tudni minek köszönhetően, de átkerültem az 1.D-ből az 1.B-be. Ott rögtön éreztem, hogy ide tartozok és jó lesz. És tényleg, milyen jó lett… Aztán egy másik emlék is felsejlett ugyanebből az évből, amikor úgymond választani kellett. Versenyúszó lehettem volna, de sok szempontból jobbnak bizonyult akkor ennek elejét venni. A csalódottság érzését és annak körülményeit viszont nem ártott ennyi év után tisztázni. A nagyobbik öcsém születése pedig szintén ugyanide tendálható. Egykéből nagytestvérré válni mondjuk nem választás kérdése, de meghatározó pont volt, az nem kérdés.

Bármelyik másik koromba mentünk volna vissza, nem tudtam volna kapásból 3 mérföldkövet is felidézni. Végülis az összes történet bolygatott. S bár édesanyám nem mondta sem azt, hogy gyengébb képességű lettem volna (ezért a D osztály), vagy hogy a tesóm születését féltékenységgel és sértődöttséggel éltem volna meg, sőt a Hosszú Katinka-féle életút elszalasztása sem negatívum végtére, hiszen így megadatott a boldog, gondtalan gyerekkor. Mégis kellett, hogy átbeszéljük, tehát nem kérdés, hogy máris megérte az első foglalkozás.

Kóstolgat az élet

Hogy hogy érzem magam azóta, azután? Felemelkedve, megkönnyebbülve, de néha a földbe is döngölve. Állítólag ez ilyen, pláne hogy most hatványozottan megtalálnak a furcsa történések. Persze mindig is előfordulnak az emberrel váratlan esetek, rendszeresen farkasszemet nézünk a “paraszeműekkel”. Ha rálépünk egy önvizsgálattal teli útra, akkor viszont fel kell készülni, hogy ömlesztve jöhetnek a próbatételek… Esetemben kezdve egy halálfélelmes alpesi túrával, folytatva egy szerencsétlen laptop-elhagyással, miközben törlik a repülőjáratom. Aztán vajon kit ér egy indokolatlan homeless “támadás” a Margit-sziget sötétjében is a minap? Egy erdélyi részeges fiatal a vonaton nyilván kit tippel ki száz utas közül? A metrón ugyan ki más mellé ülnének le egy bőrnadrágos banda igénytelen tagjai? Vagy a Deák téren kikhez csapódna már oda két rejtélyes fiatalember, ha nem hozzánk, majd távozna furcsa, aggasztó viselkedéssel?

Szerencsére a felvilágosultak szerint, ha elég fényesek vagyunk, nincs az a sötétség, ami bevegyen! Szóval nincs baj, és nem is lesz itt gond. Megyünk tovább, mert az utódainknak is szívességet teszünk vele! Akkor is, ha ennek sose lesz vége…

Ha érdekel bővebben, mi is történik egy kineziológusnál, íme az erről szóló Szia Podcast: