Várom édesanyámat a dél-komáromi vasútállomáson. Egy bácsi a “banyatankjával” a háta mögött épp a tömegközlekedési táblát kémleli. Megkérdezi tőlem, vajon jön-e mostanság a busz? “Sajnos lehetetlen módon vannak beállítva a járatok – teszteltem, így nem szerencsés várakozni…” – közlöm vele bánatára.

Mint kiderül, az észak-komáromi állomásra készül, és lekésné a csatlakozást. Így hát felajánlom neki, hogy átvisszük. Nem ő az első, sem az utolsó random idegen, akinek spórolok egy kis időt – meg 4 Eurót a taxin.

Az első pár, akik behuppantak hozzám kérdezés nélkül, azt hitték a felmatricázott autómra, hogy taxis vagyok. Teljes higgadtsággal mondták be a címet a hátsó ülésről.

“Nem taxis a matrica, hanem ingatlanos… De most már maradjanak, szívesen hazadobom Önöket, ha megvárják velem az öcsémet.” Nagy volt a szabadkozás és a nevetés, de elfogadták a kedves gesztust. Aztán jött egy néni, akinek meg a telefonja merült le, és nem tudott taxit hívni. Bepattintottam hát magamhoz őt is. Kiderült, hogy még az unokáját is ismerem. Kicsi a világ, véletlenek meg nincsenek.

Szóval mondhatni már megszoktam az ad hoc stoppos bácsikat, néniket.

Ez a bácsi azonban más. Egy frissen megözvegyült, megtört úr, aki Budapest-Komárom közt ingázva temetést és hagyatéki tárgyalást intéz. Könnyes szemmel és elcsukló hangon bukik ki belőle kálváriájának első szelete. Ekkor feltűnik anyukám a színen. Csak lesi, milyen úrral csevegek, s hogy még be is száll hozzánk, kerek szemekkel konstatálja, de nem ellenkezik.

Pár perc múlva édesanyám kétkedő arckifejezés közepette, de kiszáll a kocsimból a könyvtárnál. Ketten megyünk és beszélgetünk tovább a bácsival. A visszapillantó tükörben figyelve az arcát hagyom, hogy kijöjjön belőle a története. Hátha ezzel is könnyít a lelkén. Feleségét orvosi mulasztás miatt veszítette el. Operációkor ugyanis a daganat egy részét “bent felejtették”, és az kiújult. Végzetes hiba, ami “hoppá, megesik”, nemde? S most itt van egy hatvanas éveiben járó ember magára maradva, magába roskadva.

Ezen a ponton jó ötletnek tartom, ha a bácsi gyerekei iránt érdeklődöm.

Tudnak-e vigaszt és támaszt nyújtani e nehéz időkben? A válasz valósággal sokkol:

“Volt három gyerekünk, de már mindegyikük meghalt.”

Néma csöndben vészelem át az enyhe stroke-ot, amiért így sikerült beletenyerelnem lelki erdejének sötét sűrűjébe. “Minden embernek meg van a maga tragédiája, de az úré eggyel keményebb.”  – nem tudok ennél többet, mást reagálni.

Az életnek mindig van értelme?

Azzal folytatja, hogy nem is nagyon érti, mi az életének ezentúl az értelme. Kilátástalanság, reményvesztettség, magány. Kavarognak a kétségbeesett érzések még az én fejemben is. Szinte éget a fájdalom, amolyan empata vagyok ilyenkor. Mennyire elviselhetetlen lehet ez az egyedül cipelt csomag ezen a ponton?

Hirtelen felindulásból próbálok pislákoló fény lenni egy olyan alagútban, ahol kisiklott a vonat. Hátha nem kell “meghalnia” minden utasnak… Segítő szakmákat kezdek ajánlani neki. S hogy ha egyszer sikerül átjutnia ezen a kemény gyászidőszakon, akkor bizony különleges képességgel támogathat ő is másokat, hogy a legrosszabbnak tűnő helyzetekből kilábaljanak.

“Volt, aki javasolta már, hogy például függőkkel dolgozzak. Lehet benne valami!” – morfondírozik. Lehetséges lenne új értelmet találnia hasonlóan elveszettnek tűnő lelkeknek? Persze csak amint a bácsi maga is megleli, miért is érdemes még tovább élnie.

Ekkor érkezünk meg a túloldal állomására.

Miközben nyitom a csomagtartót, és kiemelem a holmiját, nem győz hálálkodni. Próbálok kedveseket mondani, hasznos útravalót adni neki, de csak közhelyes jókívánságok hagyják el a számat.

Kitartást, sok energiát, jó egészséget, blabla. Annyira kevés ez ide. Végül azzal zárom a véletlennek tűnő találkozást: “Tetszik látni? Ezért kell élni, hogy ilyen pozitív emberekkel találkozzon össze, akik csak úgy áthozzák Önt a hídon. És még némi lelkesítő beszéddel is próbálnak szolgálni.

Legyen ez a mai nap öröme!” A bácsi válasza: “Hát igen, maga bearanyozta a napom!”

Hogy mire lehetett jó ez az önzetlen cselekedet? S hogy mire lehetett elég ez a pár perc egy ember életéhez képest? Talán nem kell magyarázni. Tanulságos ez, hogy érdemes segítenünk lehetőségeinkhez mérten ott, ahol tudunk. Annyit jelenthet egy ilyen semennyiből sem tartó gesztus, hogy el sem tudjuk képzelni… A bácsinak talán csak egy halvány reménysugárral jutott több aznapra az ingyen fuvarnál. De az is több volt, mint amit várt. Egy megsemmisülés szélén álló egyénnel is történhetnek aprócska pozitív dolgok.

Én pedig szokás szerint ismét eggyel hálásabb vagyok mindenért, és az életet még jobban becsülöm, az biztos. A bácsi pedig bízom benne, hogy összekapta magát azóta, és a belső erejétől vezérelve segít azokon, akiken lehet, hogy csak ő képes…