HP-verzumban egy életen át
Együtt felnőni Harry Potterrel. Ezt a korombeliek közül sokan elmondhatják magukról. Amikor 11 évesen először a kezembe fogtam a nagypapámtól kapott furcsa könyvet, még nem tudtam, hogy ennyire be fog szippantani. Ahogy azt sem gondoltam, hogy harmincon túl is ugyanilyen rajongással fogok például a HP-múzeumban korzózni.
Amióta felnőttem, és már nem forgattam annyit a kezemben a könyveket, azt terveztem, hogy megvendégelem az öcsisajtokat 1-1 londoni múzeumbelépőre. Az én belépőmről közben Zsuzsa barátnőm gondoskodott, örök hála és szeretet ezúton is az egyik legkirályabb szülinapi meglepetésért. Már önmagában attól sírni tudnék örömömben, hogy sikerült kivitelezni, összelogisztikázni az egész angliai kiruccanást. De hogy még a 80 éves nagymamám is csatlakozott az unokatesóm közbenjárásának hála – így egyik elkötelezett rajongó családtagom sem maradt ki a szórásból – az csak hab a tortán.
Mint aki újra tini, úgy érzem magam öcséim közt lépdelve a HP-múzeum felé.
Közben a nagymamám nevetve megjegyzi: “Te vagy a legjobban bezsongva” – mert bár ők is mindhárman fanok lettek az évek alatt, de az én izgatottságom vitathatatlanul felülírja a többiekét. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy gyerekként ki is jegyzeteltem a könyvet: poénos részekből, összefüggésekből, varázsigékből. Szóval a nemrégiben piacra dobott nagy népszerűségnek örvendő kiadás akár az én művem is lehetett volna. Mekkora ziccert hagytam ki…
Ha nem olvastam el nyolcszor 1-1 kötetet, akkor egyszer sem. Organikusan szerettem meg az olvasást általa, és bár nem lettem akkora könyvmoly, mint amilyen könyvtáros édesanyám génjei által előre elrendeltetett volna, mégis volt végre egy olvasmány, amit a pöttyös és csíkos könyvek után nem kellett mondani egyszer sem, hogy olvassam. A paplan alatt, az éj leple alatt, vendégségben, kiránduláson, mindig csak bújtam. Nyilván mindeközben Hermione-nak képzeltem magam.
A könyvhöz képest persze mindig gyérebb a film által lehozott történet íve, de ez jelen esetben nem számít. A studiotour nyújtotta lehetőségeknél jobban testközelbe ugyanis nem kerülhet egy HP-fan Európában. Kivéve, ha ellátogat például Skóciába, vagy Oxfordba, és belebújva egy talárba végigjárja a forgatási helyszíneket. Mindenesetre a HP bakancslista egyik pontja számunkra teljesítve. A floridai és/vagy californiai állomásra pedig még gyűjtünk.
A szívem már a Warner Bros felirat láttán hevesebben ver, és az utunkat szegélyező óriásira méretezett pálcák, a Reggeli Próféta-plakátok és a varázssakk-bábuk csak fokozzák a hangulatot. Hát még az óriási sárkány, ami a fogadócsarnokba lépve a fejünk felett libeg. Csontozatának minden egyes része kivehető, ahogy elsétálunk alatta. Ekkor már az ismerős dallamok bekúsznak a fülemen keresztül az elmémbe is, és képzeletben már robogok is a Roxfort felé. Alulöltözöttnek érzem magam griffendéles vagy mardekáros jelmez és bármilyen mágikus vonatkozású sál nélkül, de nem számít.
Szerencsére mugliként is becsoroghatunk a tömeggel az első színtérre.
Az életnagyságú színészbábuk, autentikus fotók és emlékezetes idézetek mellett elhaladva egy vetítéssel kezdünk. Bárcsak én is egy lehetnék azon statiszták közül, akik a forgatások közepette ide jártak iskolába, és a HP-verzum szerves részként nőhettek fel – álmodozok szüntelenül. A rövidfilm kalauzolása után nyílik az ódon fakapu, millió gyertya a levegőben, s közben a Teszlek Süveg ordítja a házak nevét. Sokkal kisebbnek tűnik a “nagyterem”, mint a filmben, de a plafon helyetti végtelenség sokat nagyít optikailag a téren. Elzakatolunk a prefektusfürdő színes víznyalábjai, Mordon professzor mindentlátó szeme, Harryék szobája és az óriásira méretezett ingaóra mellett egészen Dumbledore szobájáig.
Oh, már ugranék is fejest a merengőbe, de vár a bájitaltan pincehelyisége, ahol az üstök tartalma – nem meglepő módon – magát kavargatja. A Tűz Serlegét bezzeg üveg mögé rejtették, nehogy megérintve véletlenül tiltott helyre vigyen minket zsupszkulcsként.
Bár sokkal látványosabb a harmadik évadtól alkalmazott hepehupás táj és a sziklás hegyoldal ormán büszkén magasodó épület, bennem mégis egyszerűbben csapódott le gyerekként az egész terep. Hagrid kunyhóját így először nem is konstatálom, mivel mindmáig az első két évad rendezői megoldása alapján jelenik meg az is a fejemben.
A seprűk viszont rendezéstől és dimenziótól függetlenül UP!-ra mozdulnak, a zöldháttér pedig megmutatja, hogyan is lehetett egy kviddicsmérkőzést leforgatni. Kár, hogy Hagrid járgányára nem lehet felpattanni, az Odúba pedig elkerítve lehet csak belesni. A mágikus helyen a kés magától sürög a konyhában, és a vasaló is önvezérléssel zakatol.
A következő sarokban Nagini bukkan fel a sötét arcok előtt egy elnyújtott asztalon.
Bűvöli halálra ítélt áldozatát. A Mágiaügyi Minisztérium méregzöld csempéi és az émelyítő árnyalatú rózsaszín szoba Umbridge-bábuval a közepén nem kevesebb undort vált ki az emberből, mint a könyvben vagy a filmben. És az igazán “baljós” részek még hátra vannak… A tesztrálokkal és az óriáspókokkal, melyekről úgy érezzük menten a nyakunkba zuhannak, vagy a hátborzongató hangot kiadó, mégis a megmenekülést jelző Patrónussal, amely fényárban úszik, ha gombnyomással arra utasítjuk.
Térülünk fordulunk, és máris a King’s Crosson vagyunk.
Itt a félig a falban eltűnő gurulós kosarak már előkészítve várnak egy-egy fotóra. Nehogy törjenek zúzzanak a népek, és tényleg nekiszaladgáljanak a 9 és 3/4 vágány téglafalának a nagy extázisban, ugye? A gőzmozdony orránál végre értelmet nyer az outfitem.
És gyorsmenetben még fel is szökkenünk a járatra, azt remélve, hátha véletlenül elindul velünk messzi tájakra.
Jöhet egy kis outdoor?
Ahol a híd díszletén csak átfutni ér, de a Kóbor Grimbusz, az Odú-makett és az előtte parkoló, különleges repülő-felhajtással működő Ford Anglia sem hiányzik a repertoárból. Végül nem időzünk itt sokáig, vár a Privet drive tipikus angol háza. Belülről persze ennél atipikusabb már nem is lehetne: mindenhol rivallók, felfújt Dursley-k és Harry tartózkodási helyei is megcsodálhatóak. Hedviggel és Dobbyval egyetemben. Aztán az ordító mandragórák közé érkezünk, és ki is rángatunk párat a fülsiketítő hangeffektus kedvéért.
Visszatérve a beltérbe a Trónok Harcát idéző maszkkavalkád felvonultatása következik. Csikócsőr, a hippogriff mellett elhaladva eszembe jut, hogy megsirattam, amikor az első szcenárió szerint lefejezték szegényt. A Gringott’s Bank a maga pompás csillárjaival, a mogorva koboldjaival, a mágikusan kígyózó széfajtóival és a Bölcsek Kövével ezt követően sorakozik fel.
Ahogy megfogom Griffendél kardját, egy kicsit azt remélem, történik majd valami. Ha más nem, elkezdhetne minden körülöttem mozogni és megsokszorozódni. De be kell érnem a Magyar Mennydörgő tűzokádó sárkány élethű betétjével, amely 3D-ben közelítve szimatol ki minket, ordítja, majd tűzzel okádja le a fejünket.
Az Abszol úton áthaladva pedig a maradék csoda is elénk tárul: a Varázsvicc Vállalat termékei megkoronázzák az itt létet. Míg nem kiérve az utolsó állomáshoz a teljes Roxfort kicsinyített mása lehetőséget ad, hogy belemerengve végleg megszűnjön a valóvilág. És sehova se akarjunk továbbmenni. Csak álmodozni a varázsiskoláról, annak minden szegletéről, imádni a mágikus világot, annak minden csavarával együtt.
Na de válasszunk csak egy varázspálcát! Hátha működik, hátha elrepít, hátha megigéz. Hátha találok mellé egy időnyerőt is, és megforgathatom párszor… Csak a rend és némi időutazás kedvéért!
Mert ha egyszer újra átélhetem a HP-verzum miliőjét – mert bizony jönnék még – akkor például felvásárolnám a fél üzletet, és nem törődnék vele, mi mennyibe kerül. Ugyanis tudni kell, hogy horror összegekért vesztegetnek itt mindent, még a Mindenízű Drazsét is jobb a netről megrendelni… Nem baj, mert ennek örömére legalább óvatosan fogyasztom az egyetlen szuvenírt, amire befizettem. És a mai napig szemezgetek belőle, már másfél éve… Ha egy kis hányás-, fülzsír-, vagy záptojásízzel lepném meg magam – vagy a hozzám látogató gyerekeket – olykor-olykor! You’re welcome!
A HP-verzum otthon sem ér véget, soha…
Ha ránézek az autentikus Harry Potter-sarkamra – mert persze ilyenem is van – a könyvsorozat mellett Bogár Bárd meséi is helyet kapnak. Ezt tervezem olvasni egyszer a gyermekeimnek. A kislányom pedig megörökli majd a griffendéles hajpántomat és hajgumimat. Mindenek előtt azonban az Elátkozott gyermek kötetre tévedő tekintetemmel megfogadom, hogy annak történetét megnézem színházban is.
A legeredetibb pergament idéző behívólevelet pedig – ami kicsit késve, de annál nagyobb eredetiséggel röppent be az ablakom helyett a postaládámba – annyiszor olvasom el, ahányszor csak akarom. Ez az egyik kedvenc 30. szülinapomra kapott ajándékom.
Ez az én időnyerőm, aminek tartalma Biának köszönhetően visszarepít a 20-as éveimbe. És ha még régebbre utaznánk, és a tizenéves korunkba vágynánk, csak tartsunk egy HP-film- és/vagy könyvmaratont, whatever. A lényeg, hogy a varázslat az életben mindig visszahozható legyen, amíg csak élünk!
