Lávatúra újragondolva és medúzás éjjeli fürdőzés Szicílián
Az Octopussy csapata bevette Szicília keleti oldalát
Két nap késéssel csatlakoztam az OctoPussy csapathoz. Olyasfajta kirándulás volt ez, ami ritkán adatik meg. Nem kellett szállásokat nézegetnem, programtervet szőnöm, csak egy passzoló repjáratra felülnöm Szicília fele menet. Persze sokszor nem tudtam elengedni osztályfőnöki mivoltomat, és bőszen szorongattam a Google Maps-et így is, mindenek felett. De esetenként hagyni magam úszni az árral, számomra kifejezetten megfizethetetlen volt. S az ár elvitt Siracusáig, Taormináig és fel az Etnáig is.
Meglátásom szerint Bari után Szicília déli nagyvárosa, Catania is csak arra jó, hogy landoljunk, de utána tipli. A kocsibérlés nem egy életbiztosítás, és olcsónak sem mondható, de a tömegközlekedés… az meg idegőrlő! Landolás után a “taximra” tehát hiába várok, megcélzom a buszt. Mivel az is cserben hagy, úgy döntök, gyalog vágok neki az útnak. 53 perc, mi az nekem, gazellának. Csak azzal nem számolok, hogy Cataniában hirtelen a járdák elfogynak. Némi hezitálás – és egy biztosan előre haladó család – után a négysávos út mellett is folytatom a menetelést északnak.
Úgy suhanok át körforgalmakon, hogy a hajam szála se görbül. Mert az autósok a gyalogosokra vigyáznak, mégha egymásra nem is, jelesül. S miközben egyre reményvesztettebbé válok, az a furcsa, hogy ez itt senkinek sem furcsa, ezt konstatálom!
Az út hajszál híján egyenesen felvezet az autópályára. Mantrázom magamban, hogy máskor fel kell szállni arra a buszra, ami jön, mert amire várunk, az lehet sosem jön el. De az is bizonyossá válik, hogy a random, erőszakos, taxi-felirat nélküli autókba sem ajánlatos beülni. És erről a buszmegállóban várakozók is fejbiccentéssel erősítenek meg. Persze a jó szándékú tanácsadás még nem jogosít fel arra, hogy az ott ücsörgő, korosodó bácsiktól kamujegyet is vegyünk. És azt se higgyük el senkinek, ha azt hazudják, hogy a busz, amire várunk, itt nem áll meg – mert a Jóisten olyankor küld végre egy Alibust, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.
Na de kanyarodjunk csak a Szicília szigetén megrendezett Nemzeti Vágta elejére!
Két pasi meg három csaj, avagy 4 majom plusz a Marcsi kapkodják a lábaikat egész álló nap. A szingli trip veszettül keresi a Siracusába (vagy szerintünk Saracuzába) tartó járatot, ami még véletlenül se onnan indul, ahonnan gondoljuk. A buszjegyvásárlást aztán legalább városon belül megússzuk.
A sofőr “It’s for free” felkiáltással enged tovább. Hát mit mondjak, én megpróbáltam. De a bliccelés a védjegyem, ha akarom, ha nem.
Némi bolyongás után végül már rajta ülünk a távolsági járaton. 31 Euróért veszünk 5 jegyet, és bár elsőre sehogysem jön ki fejben a matek, hisz ez prím szám, hogy osztható öttel? Luigi, allias Julcsi jön a megoldással. 6,20 egy buszjegy, nem is rossz deal.
Célállomásunk első ránézésre fotókon jobban mutat. A Playa de la Rosa partja is csak arra jó, hogy az olyan elvetemültek mint én, itt megmártózzanak. Utána jöhet egy csoportkép és az Aperol a naplementében, a legtarkább formákba rendeződő madársereggel a fejünk feletti séta. Naphosszat nézném vidám légtáncukat, de vár a főtér.
Odaérve a lélegzetünk is elakad. Nem csak a Michele Morrone-hasonmás miatt – aki Szicília egyik nevezetessége – de a csodás épületek rejtélye miatt is. Hogy építhettek meg anno ilyen aprólékos megmunkálású építményeket modern technika nélkül? Magamba szívom a történelmet, nyugtázom, hogy a városnézést is minduntalan kedvelem.
Apollón és Arkhimédész szobrai láttán és azok hagyatéka körül parázs vita alakul ki köztünk, de végül Heuréka! Mindenki megnyugszik, megérte eljönni, ideje visszamenni. Mente-monta poénokkal tűzdelve telik az első éjszaka – valódi octopus társaságában, miközben a mindenhol bevált esernyős design ad tökéletes keretet a fotóinknak.
Másnap vár az Etna, mégha felhős is.
Az ágyból bezzeg az összes többi nap tisztán látni a magasodó vonulatot. De 35 Euróért találtunk cabrio sight seeinges buszt, melynek
hátsó sora csak arra vár, hogy osztálykirándulásos hangulatban bevegyük az ötös fogatunkkal. A 60 centes, nutellában bőven hentergő croissant és két dagadt szendvics ad energiát a túránkhoz.
(Utóbbit az orrunk előtt tömik meg, nem sajnálva a kényünk kedvünk szerint válogatott alapanyagokat, amit aprópénzért vesztegetnek.) Na meg a 70 fokos lávapálinka adja meg a löketet, amellyel az egyetlen józan tagja a társaságnak lep meg minket. De csak miután ingyen megkóstoltatták velünk mitől döglik az etnai légy.
A 10 Eurós kisvonaton ülve zakatoljuk körbe a helyszínt. Kipattanunk a krátereknél, és körbesüvítjük – a szél hátán szó szerint. A vulkán gyomra pedig békésen szunnyad. A felvonón és buszon megspórolt 80 Eurót pedig szívesen elköltjük máshol. 3600 méterről sem látnánk ugyanis többet ebben az időjárásban. Már értjük, miért kellett a kabát. Elviszi a szél nem csak a hangunkat, de a száj- és orrnedveinket is. A minitúra során a fekete homok csúszik ki a lábunk alól.
Egyet lépek felfelé, kettőt visszacsúszok, de ezt akartam. Megküzdeni a csúcsért! Fent elkészül életem energetizáló képe, és a fekete szőnyeg látványát a vörös kőzetek párnái ékesítik tökéletesre.
Lefelé menet síelésre emlékeztető a mozgáskultúránk.
Zárásként lávás felespohárral a zsebemben nézem, ahogy fokozatosan tisztul az ég. Elképzeljük, mit látnánk a környező tájból, miközben lassan tovakúsznak a felhők, és elénk tárul a lényeg. Ami mi is? Valójában az érzés, hogy egy működő vulkán körül mászkálhattunk. Még egyszer visszasandítok a busz hátsó üléseinek egyikéről, és elköszönök a feltöltő élménytől. A vulkán ereje ezen a ponton már mi magunk vagyunk!
Még este hatkor is, amikor a szálláson rendbe szedve magunkat ordítjuk, hogy “Szeresd a testem baby”. Szerencsére nem jönnek a szomszédok. Ououoooo!
Aztán az elem este 10 órára kezd lemerülni.
Csíkszemmel nézem, ahogy ketten a társaságból a jazz-koncertre nem restek egyet ropni. És akkor megvilágosodok: menjünk éjjeli fürdőzni! Mint megállapítjuk a hordótestem maximum egy CO-palackra hasonlít, így nincs mit szégyenlősködni.
Már nézem is az útvonalat. A buszsofőr persze próbál minket lebeszélni: “no beach, no beach”, de hogy aggódik-e értünk, vagy csak lusta ő is jegyet eladni, azt már sosem tudjuk meg.
Ahol a part szakad…
A következő pillanatban a famólót elhagyva a homokba süppedve dobjuk le a textilt, és rongyolunk be a vízbe. Ami éjfélhez közeledve melegebb, mint a kinti levegő. Egy döglött medúza sodródik a part szélén, úgyhogy résen kell lenni, nehogy élő társai késvágásos fájdalmas élményben részesítsenek bennünket.
Szól a zene, száll a füst, miközben a homokban ücsörögve hagyom, hogy az éj leple alatt nyaldossa lábam a sós kedvencem. Ezt a napot nehéz lesz überelni.
Reggelente a szemben lévő iskolából Ciaoval köszöntenek a gyerekek. Olyan büszkék, hogy visszaintegetünk. Nincs azonban idő a zsenge ifjakkal kokettálni.
Szicília ékszerdoboza várja, hogy felfedezzük.
Taormina felé vonatra pattanva – és a mozdonyvezetőknek udvarolva – konstatáljuk, már csak a roller hiányzik a közlekedési eszközök közül. Olyan strandokat találunk, ahol vagy az öblöt körülölelő sziklák és erdők nyújtanak parádés látványt, vagy a pálmafák szegélyezte, kihalt részen csapkodja a hullám a finom kavicsos partot. Kinézek egy sziklát, amely csak a sellőpózomra vár, de ahhoz, hogy fellépjek rá, még az én lábam is rövid.
Így hát tökéletes profilkép hiányában, de emelkedett hangulatban felvonóval megyünk fel Taormina ékszerdobozkájába. Amiről az ott jártak úgy tartják, nem akarjuk majd elhagyni. És úgy is van! Legszívesebben minden utcát lefotóznánk, ahogy a lépcsőzetes kialakítást színes neonfényekkel, dzsungeles növényzettel és párnákkal használják ki. A főtérre kiérve pedig a kedvenc látványommal zárom a Szicília szigetét felfedező utat. Ha egyszer valaki arra vetemedik, hogy megkérje a kezem, éjjeli kivilágított city lights view közepette tegye, kérem! És intézze el valahogy, hogy a tér kihalt legyen. Miközben erről ábrándozom, a Guantanamera akkordjai kúsznak be a csöndes éjbe. Innen még az Etnát is más szögből látni. Napközben hátulról, este holdfényesen.
A levezető szombati napon ketten maradunk Évivel. Az egyik kedvenc útitársammal néhány sör társaságában a mindenféle zenei stílust és náció dalait bömböltető DJ által tekerődik fel a belső potméterünk.
A kirándulást végül egy pesti partival tervezzük megkoronázni, de két órát késik a gépünk (utolsó tanulság: éjjeli járatra foglalni nem érdemes, ehhez sem fér már kétség), így a bulivulkánt ezúttal szunnyadni hagyjuk – de nem sokáig… Prága és Párizs után Japánig meg sem állunk!
