Hálás vagyok, hogy megnézhettem Párizs forgatagát. A sommelier világbajnokság volt az indíték, de végül Évi barátnőm is elkísért, akinek régi álma volt a francia fővárosba eljutni. Így tudott kerekedni egy ízig-vérig útiriport.

Állítólag február lévén ki volt ürülve a város, nekem így is zsúfoltnak hatott. Az Orly reptérre érkezve, majd taxiba ülve pillanatok alatt és jó pénzért be lehetett jutni a hotelig. Itt kell megjegyezni, hogy a teszkó-gazdaságosság jegyében visszaútra választott Beauvais repteret érdemes jól átgondolni. A két órás út – taxival a buszmegállóba, majd onnan buszon zötyögve egy összetákolt reptérre – nem feltétlenül éri meg.

De egyelőre még épp hogy csak megérkeztünk Párizsba. A taxiból rögtön kiszúrtunk egy szép virágos kávézót a sarkon, irány a napindító kávé! Persze már világos, hogy minden második kirakat burjánzik errefelé, így ezért nem kell kilométereket sétálni. És az is egyértelmű, hogy a franciák nem a kávékultúrájukról híresek. Maradjunk a champagne-nál!

Együnk macaront lépten nyomon!

Metróaluljáróban fapadosan, vagy épp exkluzív csomagolásba rejtve az Operaház mellett. Vagy akár a legközelebbi élelmiszerüzletben, már ha az eladó megérti, mire gondol az ember lánya. Pedig (szerintünk) tökéletesen köhögtük, hogy ‘machó’. De hát ne csodálkozzunk, ha a helyi lidibe még a kávésdobozok is úgy néznek ki, mint a szilonharisnyák százféle fajtája. 

A Jardin de Luxembourg parkhoz vezető első utunk a helyi Városligetként hatott. A ráérősek itt pingpongoznak, vagy egyszemélyes padokon napfürdőznek. Árgus szemekkel figyelve hamar székfoglalósat is lehet játszani, dőlésszögben két fajtából választani. Mi maradtunk a lépcsőnél. 

Ami a közlekedést illeti Párizs forgatagában…

Egy rögtönzött 35 Eurós ellenőr-találkozóval kezdtünk (70-ről indult a fáma, de mivel nem a mi hibánk, hogy a sofőr nem érvényes jegyet adott, s nem szólt, hol kéne érvényesíteni, éltem a reklamáció jogával). Persze tudniillik megérdemeltem, hogy utolérjen a végzet – ha más nem, Párizsban. Aztán a metróban folytatódott a teátrális jelenetsorozat, mivel pár másodpercen át azt hittem, most jött el a vég. Kétes személy, francia szónoklat, majd az egyik ajtóhoz ment, de egy másikon szállt le. Több se kellett, már villogtak a szalagcímek a fejemben a párizsi metrórobbantásról. Sose lehet tudni, mindenesetre túléltük az “incidenst”. Az ajánlott, egyszerű “PKV” buszjáratokra váltott bérletet kihagytuk (bár oda kell figyelni, mert körzetekre van osztva, így aki sétálós, annak a vonaljegyezés jobban megéri), és hop on hop off buszokon száguldottuk körbe a nevezetességeket.

Túlméretezett limuzinként felfogva, a cabrio változatot választva egyedi élmény. Évi nélkül pedig én bizony ki se próbáltam volna. Két napra jobban megéri árban, jómagam viszont maradok a lábbusznál.

Pláne, hogy az esti órákban csak bizonyos fajtája közlekedik, és meglepetésszerűen letehet a város egy olyan pontján végállomás felkiáltással, hogy azt se tudod merre vagy arccal. Még szerencse, hogy a Moulin Rouge extravagáns fényében és egy tökéletes csigázós helyen tudtunk újratervezni. Érdemes egyébként nem megalkudni a sajtos melegszendvics és a pörkölt kínálatánál, amiket tipikus francia ételként akarnak több helyen is lenyomni a vétlen turisták torkán (persze meg van a maguk kuriozitása, de hogy a ‘frog’ és a ‘snail’ szavakat miért nem értik, rejtély. Még francia fordítóval sem). A többnyire egynyelvű étlap pedig nem újdonság, mégis dühítő. Ilyen ez egy ennyire hazafias országban.

• 

• 

Sommelier vébére belógva, onnan kilógva

Estére a Best Sommelier of the World verseny állófogadásán találtuk magunkat.

Persze csak miután a délutáni fehérboros mesterkurzuson Évi is megtanulta, hogy kell pörgetni a borospoharat. És hogy a japánok valószínűleg nem az itt kínált, 60 eurótól kezdődő szakékkal főznek. A selfiecamot is hamar birtokba vette a magyar önkéntes csapat, s miután az árvák könnyét is megkóstoltuk, az ágyikót céloztuk meg.

Úgy feküdtem le első este, hogy szép szép, de nekem Budapest.

Hol vannak a szép nagy hidak? A széles Duna? Sehol egy parlament, egy várpalota, hiányérzetem volt, de azért sajtok és pezsgő társaságában hamar elszállt a “bú”.

Jó környéken volt a szállás is, bár a szoba 0,5-ös funkcióval befotózva jóval tágasabbnak mutatkozott, mint önnön valójában. De legalább tiszta volt, és a többihez képest az ára még barátinak is számított. Ne is menjünk bele a vébének otthont adó Pullman Hotel 30+ emeletes díjszabásába, amit a bennfenteseknek hála volt szerencsénk a magaslatokból is megcsodálni. A laza bejárásnak köszönhetően a folyékony szolgáltatásokat maximálisan ki tudtuk élvezni, és az se semmi.

Párizs látványosságai helyenként egyedi megközelítésben

Látványosságok terén – és a busás turistabuszt kihasználandó – maradtunk a klasszikusoknál. A PSG stadionnal kiegészítve persze, bár miért is ne aznap lett volna sulis rendezvény… Az életnagyságú fotók és az “itt sétál el nap mint nap Messi” érzés viszont pipa. Végigsuhantunk a Champ Elyseés-n, akár az Andrássy úton, s beintettünk Louisnak (a Vuilltonnak).

Aztán az Eiffel-tornyot véletlenül találtuk meg. Így jár az, aki a ‘tour’ feliratot vezetett túráként értelmezi torony helyett. A meglepetés ereje viszont így hatványozottan ütött: ah, átjárt az érzés, hogy na most érkeztünk meg Párizsba. A “rozsdásnak” tűnő vas (amit egész évben festenek, mégsem látszik) viszont este az igazi. Ráadásul vasárnap 21 óra után úgy lehet bejutni, mint a vaj. Óránként gyémántfényű csillogásba burkolózik az építmény, a gyomrunkban pillangók repkedtek, mire a csúcsra értünk.

Mind a 21 Eurót megérte. Kilengést nem érezni, ajándék ennyi pénzért ez az élmény, pláne a feléig lépcsőzve. Az éjszakai látkép ebből a szögből tényleg a fények városává teszi Párizst. Az itt a piros, hol a piros játékra csábító “árus-mágusokat” viszont kerüljük! Túl szép, hogy igaz legyen – kívülről figyeltük a röpködő százasokat és az elképesztő emberi butaságot. Mondjuk jómagam se voltam a legélesebb kés a fiókban, amikor a Notre Dame-nál a Google térkép hatására simán megmagyaráztam, hogy tudom, hogy az úgy néz ki, én is azt hittem, de az nem az. A józan ész ellenére simán összekevertem a Notre Dame-ot a sziget másik katedrálisával.

• 

• 

• 

• 

• 

Újabb “életveszély” Párizs legforgalmasabb utcáján

A Diadalívnél határozottan nem tanácsos alternatív megközelítés mellett dönteni. Kivéve ha fokoznánk az adrenalint, amit a 8 “sávos” – felfestés nélkül annyi sávos, ahány jármű épp elfér egymás mellett – körforgalom okoz. Mentségünkre szóljon, látva ahogy mások cikáztak az autók közt, és nem találva az aluljárót, nem véltünk felfedezni egyéb észszerű opciót. Végül volt az a pont, hogy visszasírtuk a gyalogos kalandot, mivel a város ezen részén autóval átjutni még meredekebb tapasztalás. Csak a szerencsén múlik, hogy ki enged végül és ad előnyt a másiknak. Még hogy a mediterrán és a keleti sofőrök a bolondok… Átértékelendő eme nézet. 

Mindezeken kívül mindenképp érdemes piknikezni a Szajna-parton – a Louvre felé vezető betonpark bukéját viszont kerüljük el! És hacsak nem vagyunk fanatikus művészetkedvelők, el lehet engedni a Louvre-ba kígyózó sorokat is. Még az előre megváltott jegyek oszlopa hétfő délelőtt is végeláthatatlan volt.

Elmélkedtünk hát az itt forgatott filmekről kívülről, az üvegpiramisokon át belestünk felülről és kedvet kaptunk táncot járni az utcazenészek harmonikája hallatán. Akárcsak az Eiffel-torony lábánál felcsendülő Edith Piaf dallamokra.

Hiányérzet, büntetés, életveszély ide vagy oda, a rengeteg pozitív impulzus hatására túllendültünk mindenen. Pedig volt tűréshatáron felüli a számla (#177bar), de cserébe életünk békacombját adták. Tehát még ez is megérte. Mert Párizs ilyen! S hiába csak belógni sikerült a sommelier vébére – ahonnan jócskán kilógtunk – megérte egy fancy rendezvény részének lenni. Még ha egy mukkot sem értettünk belőle. Mert jó társaságban egy újabb desztinációt felfedezni bárhol a világon élmény tud lenni!

Videó: https://www.facebook.com/kincso.milany/videos/1212832586273844