Porto dönt helyettünk többször is
Utazás az utazásban, így kell ezt csinálni. Retúrjegy Madridba, onnan potom pénzért át például (O)Portóba. Mondjuk Ibizára készültünk kedvenc Spanyolországban élő barátnőmmel, Biával, de az emelkedőkkel teli portugál városka várakozásainkat felülmúlta. Nem csak vádlit-, de arcizmokat edző élményeket tartogatott számunkra. Ámulást-bámulást, mert Porto városának mindene meg van ahhoz, hogy visszacsábítson. Mesés építmények, természeti adottságok és biodíszletek szintjén egyaránt.
Villamossal érkezünk a belvárosba, s ehhez okos döntés csak egy-egy jegyet váltani. A sétálgatással – hegymenet ide vagy oda – bárhova könnyedén el lehet jutni. Bár a macskakövek nem a barátai annak, aki gurulós bőrönddel érkezik. A nehezített körülmények miatt ideje a hátizsákot felcsapni, és az irányt rögvest például a Bolhao piac felé venni. Olivabogyó-válogatás, portugál képviselőfánk, azaz pastel de nada, sajthajó, némi borocska. Már ülhetünk is le a verőfényes napsütésben úszó lépcsőre. Kezd gyanús lenni, hogy a 11 fokra pakolt kötött pulcsikra aligha lesz szükség szeptember derekán.
A “nyomorunkon” nevetve folytatjuk utunkat Porto színes csempéinek tükrében, a dzsungeles balkonok erejének teljében. De persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy számos útfeltúrás nehezíti a korzózást. S ha feltűnik a színen egy Szirmai (Hollywood Agency), nem kell meglepődni, ha magyar kilétünkre látványosan nem hajlandó reagálni.
Semmi sem szegheti azonban kedvünk, a szállás is nemes egyszerűséggel előkerül.
Igazából Porto Rua de Tomas Gonzaga utcájáról tényleg karnyújtásnyira van minden: többek közt a Gustav Eiffel által tervezett Luis híd is, amin alul és felül is lehet gyalogolni. Egyértelműen “ő” lett a kedvencünk. Mit nekünk a fogaskerekű, vagy felvonó… Felkerekedve a lépcsőkön, majd átkelve a Duoro folyó felett magasodó monumentális építményen a többi híd is a látószögünkbe tódul.
Úristen, de magasan vagyunk. A nem létező tériszonyom is bekopogtat. Végre széles a víz, méretesek a hidak.
A folyó túloldalán a Jardim de Morro park pedig csak arra vár, hogy egy isteni fagyi társaságában, mezítlábasan kiüljünk a domboldalára, és több tucat társunkkal együtt nézzünk végig egy olyan naplementét, hogy a fal adja a másikat. Ekkor még nem tudván, hogy nem ez lesz az első esténk fénypontja…
Zenebona, egyre gyülekező tömeg, ideje odébbállni. Célozzuk meg a Mosteiro da Serra do Pilar várat, ahonnan már épphogy szélednek szét az emberek. Ők még nem tudják, hogy a város legmagasabb pontjáról nézelődni naplemente után az igazi. Ahogy gyúlnak ki a fények, úgy vonul át az égbolt egyre cifrább színekbe. Még egy videó, még egy fotó, nem bírunk elszakadni. Percről percre egyre csodálatosabb a látkép, ahogy a város fényárba burkolózik. Mondjuk nekem eleve ez a látvány a gyengém, de hogy mindez az imádott Budapestem feelingjével vetekszik, az csak hab a tortán.
Lassan, óvatosan, mégis dübörögve zúg át a villamos az égbekiáltó Luis-on gyaloglók közt.
Ideje nekünk is visszafelé andalogni, közben a sínek melletti lyukakban jó lenne nem orrabukni. Vár az asztalfoglalásunk a Casario étteremben. Elhintve az információt, hogy szülinapozás zajlik éppen, nem mindennapi bánásmódban részesülünk. 10 perc várakozás az asztalunkra ajándék itallal telik. Hm, tudunk még tovább is ácsorogni, nem gond, míg a gyöngyöző bort utántöltik. Az ételintoleranciára való tekintettel Bia külön fogásokat is kap meglepetésként. Még egy gyertyát is szúrnak a gyümölcsválogatásába, hát kell ennél több kedvesség? Jár a borravaló, ez ám a vendéglátás. A haltatár és a créme brulée is isteni, jöhet még egy pohár pezsi. A folyóparton az élőzenészek hangja tisztán, egymást váltva cseng.
És még a buliajánlót is első kézből, a helyiektől kapjuk meg.
Kitűzünk ugyan konkrét szórakozóhelyet, a bulinegyed utcáin azonban végül a diszkó választ ki minket.
A biztonsági őrök vadul integetnek.
Két colos szőke nem olyan gyakori itt, és végülis ez lett 5 perc a megnevezett tervünk is: körbesétálunk, és ahova behívnak, oda be fogunk menni. Úgy is lett! A gintonicot és a mojitot is bőkezűen keverik, a reggaeton dallamok örömét csupán a ragadós talaj rontja egy kicsit. Konkrétan le-leesik a cipő a lábamról, nincs mese, lecövekelek. És nincs az a mediterrán pasi, aki engem onnan kimozdítani képes. A heringparti számunkra egyébként nosztalgikus elemeket rejt, a budapesti éjszakák gyakran láttak az évek során megvillanni minket…
Hajnalig tartó topogásunkat másnap egy elnyújtott ébredéssel pihenjük ki. Az óceán megvár, az oldschool 1-es villamos is rendszeresen közlekedik. Mindenekelőtt megnézzük az utcánkban található brunch-helyet.
Egy mediterrán térségben már csak így megy ez, hogy délben sem ciki reggelire érkezni. Elmélázva az ablakon át követhetjük a Duoro mindennapjait: ahogy egy jetski szlalomozik, vagy a gondola-szerű hajók nagyobb társaikat előzik. Boldogan pattanunk fel ezután a kis sárga nosztalgia-villamos tárt ajtóin át, szerencsére jegyet a sofőrnél tudunk készpénzért váltani. Karnyújtásnyira zakatolunk el járda-széli éttermek mellett, a sofőr mögül kikukucskálva látni, az ott már az óceán lesz. Ah, de hatalmasak a hullámai, jaj de vártam már, hogy végtelen kékségében gondolatban el tudjak veszni.
Szia Porto, szia óceán, már úgy vártalak!
Széles vigyorral az arcunkon a világítótorony felé irányítjuk lépteinket, a veszélyre figyelmeztető jelzés fel sem tűnik. Fodrozódik a víz, fehér habos köntösben özönlik, és egyre nagyobb csapásokat mér a móló mindkét csápjára. Messziről látni, ahogy a vétlen turistákat sem kíméli. Már látom is az első sós merítkezés lehetőségét magam előtt.
Nem vagyok rest, sietve elkezdek közelíteni a kritikus pontig. Gyere hullám, gyere, vadul permetezz le minket is! Kívánságom a tenger istenéhez parancs, már érkezik is a következő adag. Kissé elemibb erővel, és tetemesebb volumennel, mint képzeltem. Ekkor elkapom Bia kezét, lesodródni azért nem lenne vicces.
Csuromvizesen, ázott verebek módjára hahotázunk. Ez nem volt semmi, de hiába, ez volt a vágyam. Szegény Biám pedig elszenvedője lett a ‘teremtésemnek’. Még szerencse, hogy telefon nem volt a kezünkben, akkor az már a habokban lenne…
Következő programpont, menni száradni. Alig várom, a parton biztos lehet majd monokinizni… Ha már kötött pulcsit hoztunk, de fürdőruhát nem, mert úgysem használnánk ki. A víz persze tele van fürdőző népekkel, topless viszont senki. Így hát a ruhámból formálok fürdőruhafelsőt, mert semmi sem tarthat vissza, hogy el ne vesszek a sós csodában egy kicsit. Ezt követően a dupla paplanhuzatunk a szállásról kimentve lesz a legkényelmesebb fekvőhelyünk Foz partvidékein. Ahogy a homok felveszi testünk vonalait, úgy pihenjünk ki az előző este fáradalmait.
Jöhet egy piknik, a portugál boltban leemelünk egy zacsi Biosaurust, ha már felvidéki, és felülünk a part peremére továbbchillezni. A naplementét ezúttal az óceán partján szeretnénk kivárni, a homokba süppedt nyugágyak egyikén tespedve. Némi trollkodást és lágynak tűnő, lábakat nyaldosó hullámokba rongyolást “videozáznamban” sem vagyunk restek megörökíteni. Mindeközben ritmusos chill zenére tekergetjük végtagjaink, itt is jó lenne egyet partizni? Majd legközelebb, most már a só maradványait érdemes lenne magunkról lemosni. S bár már nem jár sötétedés után a villamos, az 500-as emeletes busz ugyanazon az útvonalon fillérekért hazaszállít.
Új nap virrad Porto városában, vár a Livraria Lello.
A látnivalók közül a második legnépszerűbb. Aminek Harry Potteres vonatkozását ugyan az írónő sosem erősítette meg. A Roxfort lépcsőire hajazó könyvesüzlet-belső és J.K.Rowling egykori portói tartózkodása viszont a népnek elegendő. Kígyózó sorokban állva, a jegyeket szigorúan előre megváltva várják a bebocsátást – köztük mi is. Elképesztő, hova tud elveszni ennyi ember a benti területen. Korábbi aggodalmam ellenére nyugodtan lehet barangolni a könyvek tengerében, átlapozva az illusztrált HP-sorozat tömkelegét. Piros bársonylépcső, varázslatos kazettás mennyezet és mozaikos tetőablak repít egy kis fantáziavilágba.
A város maradék látványosságait ezután vesszük be. Elegáns, régi vágású barbershop vonzza a szemünket. Oh, hisz’ itt már jártunk, kezdjük kiismerni a várost? A városháza épületébe többször belebotlunk, mintha kísértene. Zöldövezetet Porto bizonyos épületeinek tetejére sem lehetetlen telepíteni, az olajfák az út peremén is gyönyörűen sorakoznak, akárcsak a tűzoltó- és rendőrutókat megtöltő csinos egyenruhások, akik szintén turistaattrakciónak számítanak.
Elmajszolnánk őket, mint egy franchasinnha-t, a tocsogó szószban úszó hústorony szendvicset a Casa Guedes rooftopján.
Jól esik ezután a kilátóba torkolló Crystal Palace Gardenba, az óváros másik végére ellátogatni, ahol pávák és tyúkok járnak kelnek szabadon, büszkén. Egy újabb arca a városnak. Tovább is van, mindig van még? Hihetetlen!
Az utolsó este utolsó naplementéje aztán a felhők mögé bújva ereszkedik le, rózsaszín pompájával búcsúzóul minket meglepve. A vacsoránkat és a reggelinket ezúttal egy helyiek által ellepett egységben ejtjük meg. Ideje végre egy kis tésztaéteknek és palacsintának, amibe bele tudunk fulladni mindketten.
Másnap a reptéren pedig egy 10 éves erősített portói borba jaj de jól esik kilépőként belekortyolni. A díszüveg örök emléket állít majd a tökéletesre sikeredett hosszú hétvégénknek.
Porto, imádtunk, megszerettünk, visszatérünk még, megígérhetjük!
… Legkésőbb 10 év múlva a megbeszélt feltételekkel, ugye Bia?
