– avagy a Bumble a nagy bumm

“Mi van veled, férjhez mentél már? – Nem, én egy újabb szakítást tudok prezentálni, haha…” – futtatom le újra és újra ezt a párbeszédet. A poénos hangvétellel elvéve a tények élét. Harminc felett egyre pejoratívabb a kérdés, és a válaszom megítélése is. Pedig nyugodjon meg mindenki, az élet ennyi idősen szingliként nem csak “kétségbeesett és sajnálatra méltó” lehet, sőt… Még a feltételezés is sértő, hogy ne lehetne valaki boldog és teljes értékű csak azért, mert egyedül van. Vagy mert Bumble-ozik.

Jobban élünk, mint valaha, és jobban, mint valaha is képzeltük. Sokszor konstatáljuk a lányokkal ezt a tényt. Mindenki elképzelt egy bizonyos életet ennyi idős korára. Vannak, akik gyerekkel, házasságban, karrierben nyugtázzák elégedetten a 30+-os énjüket. 10 évvel ezelőtt én is ebben gondolkodtam. Meg is tettem érte, amit tudtam. De ha nem jött össze, az sem világvége. Tényleg nem. Így hát vagyunk páran, akik gyermektelenül is elégedettek vagyunk azzal, ahol tartunk – egyelőre.

Többször is dönthet úgy az ember lánya, hogy nem húzza az időt, hanem mer lépni, ha valami nem stimmel. És megy tovább, boldogan, egy válás és felváltott felügyeletben nevelt gyermek nélkül. Bocsánat, ha ezt valaki érett felnőtt gondolkodással ige is pozitív fordulatnak értékeli.

Félreértés ne essék!

24 éves koromban akartam szülni az első gyermekem, és férjhez is akartam menni szinte egész életemben. Erős túlzással igent mondtam volna az éppen aktuális párjaim bármelyikének, mert szerelmes voltam. Mindenkibe kicsit máshogy, mindenkibe teljesen másért. Szeretek kapcsolatban lenni, szeretnék férjhez menni. Ritka az a lány, aki nem… Aki kicsit sem.

“A saját kezem mégsem tudom megkérni…” – szoktam volt mondogatni. Mert mit csináljon az, akinek az egyik adag komoly kapcsolata elvből bojkottálja a házasságot, a másik fele meg mire az elhatározást tettekre váltaná, már bebizonyosodik, hogy nem azonos a vitorlás széljárása?

Utóbbi esetében reménykedve malmozhatunk, hátha mégis változik valami. Sokan meg is teszik, és/vagy rendre bizonygatják, hogy jól van ez így, az élet ezt dobta, ennél jobbat úgysem találnának, nem kell elégedetlenkedni, tökéletes úgy sincs, blabla.

De zoomoljunk ki néha egy kicsit, és fontoljuk meg a mondást: “Néha el kell felejtened, mit érzel, hogy észre vedd, mit érdemelsz.“

S aki egy kicsit kitekint “az erdőből”, annak hiszem, hogy tartogat az élet pozitív meglepetéseket, egy másik fafajtát. Aki mer, az előbb utóbb igenis nyerni fog. 

Az erdőn túli rész lehet a Bumble is.

Mondva, hogy nem megyek vissza ugyanarra a platformra kétszer. Volt 2017-ben egy Happn-hype, 2021-ben egy Tinder-tour, utóbbit sikeresen kapcsolati státuszra is váltva. 2024 pedig a Bumble, alias hölgyválasz éve lett számomra, ami sokat tanít nekem.

Ad 1: Több ismerős arcot is felfedezve elsőre az jut eszembe, hát ő még azóta is keresi a számításait? Furcsa… Aztán persze emlékeztetem magam, hogy valószínűleg ő is ezt gondolhatja rólam, ha “felismer”. Szóval hagyjuk a megbélyegzést! Igenis van, aki kora ellenére sem azért nem kelt el, mert defektes, hanem csak mert nem volt még “szerencséje”. (zárójel: vajon a nem megfelelő ember mellől eljönni, valóban “szerencsétlenség”?)

Ad 2: Nőként kezdeményező szerepbe lépni még egy magamfajta határozott egyénnek is nehéz. Vajon ez az a pont, amikor megleckéztet az élet, hogy frappáns üzeneteket vártam a férfiaktól, most meg nekem kell ezeket szalagon gyártani? Végül arra jutottam, hogy leírom az első gondolatot, ami a pasi profiljáról eszembe jut, és kész. A humoromat meg egész jól értékelik – kivéve, amikor nem.

Ad 3: Önkritikát mindig érdemes gyakorolni, és magunkon dolgozni. Viszont tisztában lenni az értékeinkkel nem egyenlő például a nagyképűséggel! Kaptam ugyanis tanácsot arra vonatkozóan, hogy

kicsit “visszafogottabban, szerényebben” is lehetne egy első randin – ami amúgy nem is randi, hanem pofavizit… És ilyenkor bennem még csak izgatottság sincs túlzottan, mert ki tudja, bejön-e egyáltalán a másik?

S miután megvan a kapcsolódás, a kémia, jöhet az izgulás.

Mindenesetre sosem érdemes nem önmagad adni. Hiszen, akit első randin “megeszel reggelire”, az úgyse kellene hosszú távon. Az önbizalmat kezelni lehet, tessék felnőni a feladathoz. Ilyet kell keresni!

• 

• 

• 

• 

Augusztus közepén Madridban teszteltem kezdeményezőkészségemet a Bumble alkalmazásban, és bőszen húzogattam jobbra a latin matcheket. Hátha kerül egy kis szín a “szürke magyar valóságba”. Aztán szépen lassan hazai virtusra akklimatizálódva rájön az ember lánya, hogy magyarul mégiscsak jobban szeret randizni. És nem is olyan rosszak ezek a hazai alapanyagok. Az angol kapcsolódások jók nyelvgyakorlásnak, kinyílik a világ általuk, de egy anyanyelvi szinten csak magyarul beszélő emberként én speciel csak így érzem magam vállalható, izgalmas és érdekes hölgyeménynek.

Csak a női megérzés ne hagyjon cserben soha…

Olyan történeteket hallottam idő közben, hogy nem is a kedv, hanem a mersz hiányzott sokáig e zavaros tengerhez. Amiben örülhetsz, ha “csak” lábfetis a másik, vagy “csak” számon kéri rajtad már az irogatás során, hogy miért nem válaszolsz vissza egy órája. A másik “lájtosabbik” fele pedig “csak” nehezményezi, ha nem mehet fel hozzád ad hoc egy kávéra, s a beléd szorult tartás miatt inkább rögtön szétválik.

A hihetetlenebb esetekben viszont olykor szexcikkeket olvastatnak veled, majd a mosdóban várnak, hátha ráharapsz a “mézesmadzagra”.

Persze csak azután, hogy eleve betépve érkezik a másik, és közli, hogy vidéki lévén amúgy nincs hol aludnia. Van, aki a SZÉP-kártya egyenlegével rajozik, meghívni viszont még egy körre sem képes. Vagy “jobb” esetben vesz egy kissört kettőtöknek a 4-6-os kocsmák egyikében. És ezek még mindig jobbak, mintha gyanús eredetű sütivel kínálnak, és látványosan felháborodnak, ha nem fogyasztasz belőle. Vagy attól mentsen meg a Jóisten, hogy extrém esetben a fürdőszobában rendbe szedve magad halld, ahogy letekeredik az ipari fólia, mert egy szervkereskedőbe sikerült belefutnod… És ezek csak az “első kézből” szedett történetek, nem a cifrább hírekben olvasottak. A megoldás az intuíció, meg elsőre egy nyilvános hely is azért be tud védeni remélhetőleg…

A kisördög a fejünkben persze kalimpál, de nem érdemes totojázni. Ha valaki megnevettet, szimpatikus, miért is ne? Kínos randi-sztorikat megosztani egymással vicces, egy-egy frappáns bemutatkozást látni pedig kellemes meglepetés, aminek egy rakott krumplit sütő csata is lehet a vége akár. S annak is megvan a maga bája, ha előbb élőben futsz össze a delikvenssel, és azután jön a virtuális Bumble kereszteződés.

Kinek van már kedve újra randizni?

Fárasztó újra és újra elmondani honnan jöttél, mit csinálsz, ki vagy… Mert ez nem a Szex és New York egyik évada, amiben sosem unod a banánt. Hanem tényleg a hátad közepére nem kívánod már, hogy mindent elölről kezdj… De ha ez az élet rendje? A megfelelő randipartnernél valahogy mégsem/meg sem érezni, hogy tulajdonképpen unod már magad és a saját történeted. Embereket beengedni a várfal mögé nem könnyű, pláne ha aztán esetleg visszautasítás a vége – kegyes hazugsággal, vagy kegyetlenebb módon. Amikor hiába érzed, hogy megvan az összhang, a másik (sokadik) mégsem akar semmi említésre méltóbbat… Valamiért, a jó ég tudja miért. Magyarázkodni nem divat – ez esetben nem találkozik a kereslet és a kínálat. Ilyenekre tényleg se idő, se ingerencia. Egy ideig bírod, aztán belefárad a lelked. Ilyenkor jár a szünet.

“Te nem félsz az első randitól, vajon bejössz-e a másiknak? – Nem én attól félek, hogy nekem nem fog bejönni a másik…”

– mert magadra van ráhatásod, tudod a legjobb arcod nyújtani. De azt irányítani, hogy a másik tetszik-e majd neked, az sokkal képlékenyebb. Úgy szeretném, ha mindenkinek lenne egy cseppnyi magába vetett bizodalma. És szavakba nem tudom önteni, mennyivel felszabadítóbb emígy elmenni randizni. Amikor nem rettegsz, mert mi a legrosszabb, ami történhet? Nem lesz második randi… Hányszor volt, hogy nem hívtak engem se, pedig ígérték. Valamiért így szoktuk meg, hogy ezt illik mondani… Vagy hány olyan volt, hogy a kezdeti, jól hangzó irogatás után egyszer csak valaki eltűnt a sorból, és csalódva konstatáltam, hogy kár érte… De mindig lesznek ilyenek, és azokban annyi volt. Haladjunk tovább!

Egyébként az organikus ismerkedésnek is esélyt kell adni.

Még ha oly sokszor érzed is, hogy nem vagy lovon. Ilyenkor jönnek a negatív gondolatok: Elromlott volna a kisugárzásom? Az egyetlen fegyverem? Hogy lehet, hogy nem tudnak a mai pasik felszedni? Akkor hogy akarnak majd megtartani? És hogy lehet, hogy a fiatalabbakba olykor több spiritusz szorul? És annak is mennyi az esélye, hogy valakivel fővárosokban kétszer is összefutsz két különböző helyen pár napon belül? Ilyenkor üzen az univerzum, hogy semmi pánik? Nincs lehetetlen?

Összességében azonban nem voltam elragadtatva az organikus helyzetektől. Aki randira hívott, és szimpatikus volt, arra persze rászántam azt a pár órát. Nyitott voltam/vagyok, mint általános felállásomból és személyiségemből fakad. Aztán ha nincs meg a vibe, akkor persze – nem győzöm hangsúlyozni – nem kell az időhúzás.

De egy teleportálós életvitel mellett nem túl gyakori a “szabad időpont”. Nem csoda hát, ha az irányt ismét az online világ felé vettem. Elvégre egyszer már bejött, másodszor miért ne?

Az első Bumble-merítés

Akivel csak bővebben szóba elegyedtem eddig, azzal érdemes volt, úgy érzem. Jókat nevettem, hangos hahotázással értékelve egy-egy poénos megfogalmazást. S miközben azon merengek, vajon ha ezt a boszorkányos nevetést majd bárki meghallja, lehet már amott fog menni…? Rájövök, hogy nem számít a végkimenetel, amíg élvezem, és jól szórakozom. Ha belegebedek sem fog mindenkinek át/bejönni a stílusom. Ezt el kell fogadni, aztán ér továbblapozni.

És ha bárki kérdezné, hogy nem érzem-e már öregnek magam, azoknak üzenem: ha még egy tucat Bumble-randi kell, hogy az emberem megtaláljam, ám legyen! Nem csak azt tudom, mit nem akarok, hanem az is világos már, mit akarok, milyen érzéseket szeretnék, ha kiváltana belőlem a másik. Mert amíg valaki nem hozzám tesz, hanem elvesz, nem támogat, hanem leamortizál, nem viselkedik tiszteletre méltó módon, és méltatlan helyzetekbe hoz, ahelyett, hogy az életminőségemen javítana, arra sajnos nem tartok igényt. Mert jó egyedül is, szeretni a szabadság rezgését, és aki nem hiszi, csak nézzen rám.

Anyukámtól kaptam tiniként egy kitűzőt, amin az áll: szingli vagyok és ez nem kis eredmény. Eltettem emlékbe, hogy sose feledjem: ez nem kell, hogy szégyen legyen, hanem lehet akár büszkeség is!